2013. január 31., csütörtök

Szerény javaslat

"Szólt arról is, hogy a középiskola elvégzéséig kötelező mindennapos testnevelést idővel a felsőoktatásban résztvevőkre is kiterjesztik."

Javaslom a bankokra, a teljes szolgáltatási szektorra, a gyárakra, üzemekre és hivatalokra, sőt az öregek otthonára is kiterjeszteni. Ne feledkezzünk meg a parlamentről sem! A minél előbbi megvalósításhoz pedig haladéktalanul át kell gondolni a testnevelési egyetemre felvehető hallgatók számát.

Jelige: "Hájasok és lúdtalpasok nem csak a gyerekek között vannak."

Renaissance


Lemberg (Ukrajna)
Sankt Veit an der Glan (Ausztria)




2013. január 30., szerda

Egyetértek

"... a minimum az, amit mindenki tud. A lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszem: tehát amit a szakmunkástanuló is tud. Különben nincs nemzeti kánon, csak értelmiségi, elit kánon van. A most elfogadott NAT-ot üzemszerűen a gyerekek egyharmadát tanító gimnáziumok tudják működtetni, és azon belül is a gyerekek legkiválóbbjai. A tanterv túlméretezett minden tekintetben. (...)
Az a fura, hogy tulajdonképpen mindenkinek igaza van, aki valamilyen tantárgyi logikával azt mondja, ez is fontos, az is fontos. „Kodály országa”, „nyelvek nélküli nemzet”, „a természettudomány százada”, „lovas nemzet” – mindre van még szlogen is. Külön-külön minden ilyen lobbinak igaza van, de együtt egyiknek sincs. Valakinek képviselnie kellene a gyerekekből kiinduló holisztikus szemléletet, aki azt mondja, hogy mindazt, amit kötelezőként előírunk, egy normális befogadóképességű, közösségi életet is élő gyereknek kell elsajátítani, jöjjön ő bármilyen szociális hátterű családból. Ezt ma nem képviseli senki. Tantárgyi pedagógusok raknak össze álmokat, amik nem valósulnak meg, mert a valóság ettől eltérő módon működik."

Saját gyermekem másnapi órákra való készülése révén egészen közeli élményeim vannak arról, hogy mi minden teljesen fölösleges dolgot követelünk mi, tanárok. Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy a sokkal kevesebb sokkal több lenne, hogy a tanítás az elhagyás "művészete". De a rendszer nem erre felé halad.

***

Tegnap végighospitáltam egy 7. osztály teljes iskolai napját, reggel 8-tól délután 3-ig – módszertani szempontból alapvetően megnyugtató tapasztalatokat szereztem. 

2013. január 27., vasárnap

Az olvasás éjszakája

A péntekről szombatra virradó éjjelt az iskola egyik tornaszobájában töltöttük: 44 diák és 5 tanár. A gyerekek szülői engedéllyel és pléddel, hálózsákkal felszerelkezve jöttek. Az elhelyezkedés és az olvasmány kiválasztása után elkezdődött a program. Öt regényt ajánlottunk, a legtöbb szavazatot Agatha Cristie Tíz kicsi néger c. krimije kapta. 

Átlagban óránként tartottunk szünetet. Az elsőben még ott volt az egyik takarító néni, a másodikban a tornateremben még kosaraztak, aztán magunkra maradtunk. A kis tanáriban és környékén egyre áthatóbb lett a hagymaszag, fogyott a puha zsíros kenyér, a tea, a chips.



A fotelban fejezetről fejezetre váltották egymást a gyerekek, volt, aki többször is vállalkozott a felolvasásra. Az idén kevesebb volt a hetedik-nyolcadikos, a társaság háromnegyedét ötödik-hatodikosok tették ki, akik élénkebbek és frissebbek voltak, mint a tavalyiak. Aki elfáradt, elaludt, olykor kuncogás kísérte a horkolást. A társaság egésze biztosan össze tudná rakni a történetet.



A befejező mondatok valamivel negyed hét után hangzottak el. A csoportkép az összerámolás után készült.  Azóta biztosan mindenki kipihente magát. Folytatás jövőre.

2013. január 25., péntek

A' la recherche...

Konferenciára megyek az MTA könyvtárába, önként, szakmai kíváncsiságból. (Egy utasítás értelmében engedélyt kell kérnem a munkaidőben való eltávozásra – egy magasabb szintű jogszabály szerint azonban a magasabb vezető (igazgató) munkaideje kötetlen, munkaidő nyilvántartást nem kell vezetnie. Este 10-kor is szoktam – itthonról – hivatalos levelet írni. Nyilvántartsam?) Végiggyalogolok az Arany János utcán, a keresztutca nevének olvastán – Nádor utca – gyerekkori emlékek rohannak meg: 60-as évek, a nagybátyámék 4. emeleti lakása...

Üvegablakos lift, fekete csengő az ajtónál, sötét, tágas, szobányi előszoba, az iskolából hazaérő unokatestvéreim, egyikük piros, másikuk kék, vastag garbója, amelyek elejébe fehér csillagok vannak kötve, és amelyeket majd később megöröklünk; a hatalmas belmagasság, a lakás érdekes beosztása, fel kell lépni az fürdőszobába (otthon, sőt az egész faluban akkor még nincs fürdőszoba), onnan visz egy másik ajtó a hálószobába; a tágas erkély, ahonnan ha kihajolok, ellátok a Duna felé; a konyhában búgó hűtőszekrény, amelyet fridzsidernek hívnak; a vasárnapi séta nagyanyámmal a bazilikába, az óriási méretek, a mély hangú harangok, az esti séta a kis- és nagykörúton – nem tudom, merre járunk, de elbűvöl a fények csillogása... Nagyanyám otthon, ahogy a hatalmas fűzfakosárba mindenféle falusi finomságot csomagol, aztán a kosárra vastag spárgával rávarrja a tetejét, rajta a vászondarabon tintaceruzával a címzés... Budapest, Nádor utca...

Később a nagybátyámék elköltöztek onnan, az utcát Münnich Ferencre keresztelték, ma már régóta újra Nádor. Aztán arra gondolok, ha legközelebb erre járok, hozok fényképezőgépet magammal, megkeresem a házat –  emlékszem a házszámra –, s felmegyek a 4. emeletig, ha lehet... 

2013. január 19., szombat

Mától Kassa Európa egyik kulturális fővárosa
"Idén számos magyarországi művész és együttes lép fel Kassán. Ennek ellenére a helyi magyar kulturális élet képviselői elégedetlenek. – A szervezők hivatalosan azt hirdetik, hogy Kassa többkultúrájú, toleráns város, ám az itteni magyar gyökereket és a magyar szót igyekeznek háttérbe szorítani. Elegendőnek tartják az anyaországi behozatalt. Városunk Thália Színháza a szabadkai Urbán András Társulattal és a budapesti Bárka színházzal koprodukcióban Aeneas története kapcsán a kisebbségi lét dilemmáira hegyezte volna ki a művet, ám a pályázatukra egyetlen eurócentet sem kaptak. Schilling Árpád rendezte volna a Kassai polgárok dramatizált változatát, amelyre ötezer eurót szavaztak meg a rendelkezésükre álló hárommillióból a pozsonyi kulturális tárca illetékesei. A  II. Rákóczi Ferencről készült, Egerben már nagy sikert aratott musical kassai változatára is ennyivel akarták kiszúrni a szemünket. Ezért a helyi magyar szervezetek úgy döntöttek, hogy inkább saját erőből nívós Kazinczy Nyelvművelő Napokat szerveznek, s méltó módon emlékeznek meg a Bánk bán kassai ősbemutatójáról, amely 1833-ban volt – nyilatkozta lapunknak Kollár Péter, a szlovákiai magyarok társadalmi és kulturális szervezete, a Csemadok városi elnöke"írja Szilvássy József.

Csak úgy mondom: a Kassai polgárok dráma. Nem regény, amelynek el kellene készíteni a dramatizált változatát.

2013. január 13., vasárnap

In memoriam Andráskó István

a kép forrása itt

"Milyen jó volna itt maradni, ötlött fel benne, egyedül nekivágni valamelyik hegynek, felmenni és nem visszajönni, eltévedni örökre, nyomtalanul eltűnni valamelyik kanyonban, szétesni, feloszlani, eggyé válni a földdel, amelyről sokat tud, de nem eleget, beperegni, behatolni a résekbe, repedésekbe, beköltözni az agávékba, chollákba, hordókaktuszokba, ernyőpálmákba, beépülni a pumák, vadjuhok, csörgőkígyók testébe, szétszóródni, szétterülni, vándorolni, sodródni, homokszem módjára, legördülni a lejtőn, elakadni egy vízmosásban, rátapadni a bakancstalpra, visszavitetni a magasba, felkapattatni a széltől, felszállni por alakban, és újból leereszkedni, és kezdeni elölről az egészet...
(Oravecz Imre: Kaliforniai fürj)
                                                                                                                                                                                    
 Pénteken meghalt Andráskó István.

Fotó: Rafael Balázs

Sok könyv, széleskörű olvasottság, lemezek, klasszikusok és dzsessz, jó borok és jó vacsorák, utazások, szerelmek, barátok és magány... Pasztellképek: tájak, vizek, pipacsmezők, íriszek és napraforgók, párák és ködök, alkonyat, fények és árnyékok... aktok...

Végleg üres a műteremlakás, ahol egy időben sokszor megfordultunk.

2013. január 12., szombat


Ilyen rajz már régen volt (legalábbis itthon), a  Mogyoró, te már nagylány vagy! ihlette. (Az iskolában szoktak úgy rajzolni, festeni, hogy a tanárnő felolvas valamit, s ahhoz készül a mű. Ez tetszik nekem.)



Kicsi a gyermek szobája, de beszélgetősarokra vágyott, át akarta rendezni. Igen ám, de ott minden centi számít, a jelenleginél jobb elrendezés nem létezik. Aztán apa talált valamelyik honlapon egy jó ötletet, s megvalósította. Íme: ez egy emeletes ágy, fenn alszik Nóra, lenn pedig a beszélgető sarok. A párnák és az asztal az Ikeából származik.



 Egyik oldalról...


Másik oldalról...

2013. január 10., csütörtök

Téli kényeztetés


Narancslekvár azonnali fogyasztásra (a többi még dunsztban): 3 kg narancsból s némi grapefruitból. (esti, vakus felvétel)



A gyermek beteg, s ilyen vitaminbombával kúrálja magát.
(délutáni felvétel)

2013. január 8., kedd

Elered

"... majd este nyugat felől ismét megnövekszik a felhőzet és elered."

Havazik. Villámlik. Dörög. Nem kell hozzátenni, hogy mi. Tapadásos alany így hívják a jelenséget. De az elered nem ilyen. Pedig biztosan nem azt akarta mondani a meteorológus, hogy elered a felhőzet.

2013. január 7., hétfő

"Életvezetésünk legnagyobb csapdája, önbecsapása a »az átmeneti korszakok és helyzetek« kultusza Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktől, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. »Most átmeneti időszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyűjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemő a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesőben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb.« »Majd ezután kezdődik az igazi életem!«

S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene éreznünk, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk."
                                                                                                    (Popper Péter: A belső utak könyve)