Fő a lencseleves, hajtogatom a pogácsát, közben szól a rádió. A másnaposságról szóló beszélgetésben azt mondja a riporter: 'katcendzsammer'. :)))

A gyerekkori emlék nagyanyámékhoz kötődik... Nem értem, miért: imakönyvön és kalendáriumon kívül más könyvet nem tudok náluk felidézni. Szóval mégiscsak volt ott valami könyv, valami vallásos tartalmú, képes: egy szőke kisgyerek megy át egy sebes folyó fölött egy rozoga hídon, s mögötte kitárt kezekkel egy angyal. Sokszor megnéztem, borzongtam... A kisgyerek voltam. (A másik ilyen borzongós emlékem: otthon a könyvszekrényben A láthatatlan ember... Vissza-visszatérek, elolvasom a címet a könyv gerincén, de nem merem a kezembe venni.)

Akkor talán hittem, hogy vigyáz ránk valaki. Most tudom, hogy csak mi magunk vigyázhatunk. S az is jó lenne, ha valaki így figyelne. (Ha meglenne, most megnézném újra a Berlin fölött c. filmet.)

Ki tudja, hol készültek a képek?

Hiányzik a kert, még három hónap... remélem. Zöldek az örökzöldek, de mennyire más zöld ez, mint nyáron! Gyéren kelt ki az elvetett fűmag. A tűztövisen sok bogyó volt, de a madarak már mind lecsipegették. Most raktunk ki madáreledelt. Meglep, hogy a lonc nem dobta le a leveleit. Nem fagyott el a védettebb helyen lévő muciszáj sem, az árvácska (az ültetett és a magától kelt is) virágzik. A pincében nedves volt a leander földje, de azért adtam neki egy kis vizet.

B. rendszeresen jár ki. Messzire látni.

Azt azért magyartanárként sem tudom megmagyarázni, hogy mitől egy szó a kétségbeejtő, s mitől kettő az életbe vágó.

Kornai János életre szóló döntéseiről írva felidézi, hogy az 50-es években hogyan hatottak rá Németh László drámái, majd így folytatja: "Ez idő tájt ismerkedtem meg az egzisztencialista filozófiával. Először Sartre egyik rövid írása került a kezembe, majd más műveket is tanulmányoztam. Ezekből is elsősorban azt olvastam ki (talán mert elsősorban ezt akartam kiolvasni belőle), hogyha nincs Isten, akkor az ember szabad és kénytelen választani. Nem létezik olyan kétségbeesett helyzet, amelyben ne maradna valami választási lehetőség, és ezzel együtt ne hárulna felelősség a döntéshozóra. Nekem, akibe azt sulykolták bele, hogy »majd a párt eldönti...«, életbe vágóan fontos volt megértenem, hogy a saját döntéseimért én vagyok felelős, nem háríthatom át a felelősséget a körülményekre."

(i.m. Mi a magyar?)

Megerősítésül azoknak, akik maguktól is tudják...

Feltöltődés

24-én készülődés közben Vitrayt hallgattam. Nem sokára 80 éves. Lenyűgöz a szellemi frissessége, ahogy beszélget... A műsornak vannak megrendítő pillanatai, pl. Budavári Zita bejelentkezése: ő a Bölcső Alapítvány létrehozója, segítségével 660 baba talált szülőkre, otthonra – nem, mi nem bölcsősök vagyunk –, gyakorlatilag egyszemélyes intézmény, egyetlen telefonnal... Vagy a Geréb Ágnessel folytatott beszélgetés... ahogy Vitray kérdez, hallgat, figyel, nem foglal állást... Vagy a Vígszínház egykori gazdasági vezetője, aki a hadifogságban töltött karácsonyokról meséli, hogy nem tudták, mikor van karácsony, a hadifogoly mással volt elfoglalva, nem az ünneppel; az 'ételhez jutni' volt az első számú gondolat. Vagy az idős néni, aki minden műsorára, könyvére emlékszik, vagy a másik, aki járókerettel mozog, s a lakásából ki sem tud mozdulni... Vitray mindenkivel megtalálja a hangot... Hol vannak az utódok?

Október óta nem olvastam szépirodalmat, nem emlékszem másik ilyen időszakra az életemben. Az ágyam mellett legalul Szabó Magda Liber Mortisa, valahol az 50. oldal táján a könyvjelző. Fölötte Odescalchi Eugénie Egy hercegnő emlékezik c. memoárja. Gyerekkoromból emlékszem a (férje után) bárónéra: Szécsényben a kastély földszintjén lakott, törékeny öregasszony volt. Kis fekete kalap, fátyol az arca előtt, kesztyű nyáron is... így láttam misére indulni. A könyvet otthonról hoztam, majd valamikor hozzájutok. A kupac tetején A professzionális intézményvezetés.

A karácsony kamaszkorom óta a reggeltől estig tartó olvasás időszaka. Egyik kedves schilleres kolléganőmtől búcsúképpen kaptam a Mi a magyar? c. kötetet, ezt veszem elő. Tizennégy tudós, író, költő, fotóművész fogalmazza meg a választ újra arra a kérdésre, amelyre egy másik nemzedék a 30-as évek végén felelni próbált.

Nem sorban olvasom az esszéket, válogatok, hogy kinek a gondolatai érdekelnek jobban. Ma egy idézet Esterházy Pétertől: "Nem vagyunk nagyok, kicsik vagyunk. Ez nem önlebecsülés, még csak nem is önkritika, ez így van. Kicsi, fantasztikus és jelentéktelen ország vagyunk. Ezt megérteni és feldolgozni létfontosságú érdekünk. Egy megértett kicsiségből sok jó származnék a méltóságunktól kezdve a külpolitikai gesztusokig. Az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak. Testvériség, szolidaritás, közösségvállalás."

Karácsonyok

Nagyanyám szárított gombából készült levesére gondolok, a mákos ferentőre, a diós és mákos kalácsra, karácsonyig a kamrában felakasztva váró Otelló szőlő kissé fonnyadt szemeire... Kisgyerekkoromból nem tudom felidézni a teljes menüt.

Nagyobb koromból is havas karácsonyokra emlékszem... Apuval szánkón húzzuk a kisebbik húgomat Terka nénihez, ezalatt otthon folynak az előkészületek... Anyu a szobában terít, fenyőillat, cserépkályha ontja a meleget... Hubertusszal koccintunk (szécsényi nagyanyám gondoskodott róla), van fokhagyma, fonott kalács, dió, méz és alma (apu vágja 5 cikkre; mikor ötödéves koromban Moszkvában töltöttem a karácsonyt, csomagban utánam küldték), aztán halat eszünk, s van torta, többféle sütemény... Elénekeltük a Mennyből az angyalt, emlegettük, de nem tartottuk a hagyományt, hogy a karácsonyi asztal morzsáit össze kell szedni, meg kell őrizni, mert beteg állatot lehet vele gyógyítani... Ajándékbontás és vacsora után tévéfilmet néztünk, sajnáltuk az ügyeletes bemondót, hogy nem lehet a családjával...

A szűk családommal vagyok. Eljön a karácsony akkor is, ha nem pucolsz ablakot, nem mosod ki a függönyt. A töltött káposzta, a halleves és a sütemény kész, holnap megtöltöm a tortalapot, elkészülnek a saláták és a gombás, fehérboros pulyka. A menü évek óta változatlan. Zenét hallgatunk, filmet nézünk... Egy kis időre csend, béke, nyugalom... (A Kossuth téren is.) naphosszat olvashatok. Várjuk a nagyokat, telefonozunk a nagyobb családdal...

Békés, meghitt ünnepeket minden látogatónak!

Helyi sajátosságok

Ma itt is leesett az első hó. Közterületen nincs eltakarítva, jegesre taposták a járókelők. Mint lúd a jégen, botorkálok hazafelé. Eszembe jut, hogy városunk sajátos felfogású képviselő-testülete az imént szavazott meg öt millió forintot a vargyasi kastély (oda mennek majd az esztergomi diákok osztálykirándulásra, ha-ha-ha), fenntartására hiszen ez az adósságrendezés idején is fontos, mert közfeladat. A hóeltakarítás nem az. (Az alapfokú oktatás sem. Az idősgondozás sem. Meg a közvilágítás sem. De például a fontos emberek perköltségei 10 évre visszamenően majdnem.)

Vagy két hete látott napvilágot a hír arról a párját ritkító innovációról, hogy a szelektíven gyűjtött szemetet egy kukásautó szállítja el (milyen költséghatékony megoldás!), s a szeméttelepen közmunkások válogatják szét kézzel (fantasztikus ötlet a munkahelyteremtésre).

Esztergom fellendülése a katasztrófaturizmustól várható. Remélhetőleg jeles idegenforgalmi szakembereink hamarosan felfedezik a kivételes lehetőséget.

Ma a dorogi zrínyisek

karácsonyi hangversenyén voltunk a templomban. A Zrínyi egy hétköznapi általános iskola, 380 – nem válogatott – tanulóval. Van alsós és felsős kórusuk, a felsősök legjobbjaiból kamarakórusuk; énekeltek a tanárok s külön az egykori diákokból álló Pro Musica. A karnagy – álljon itt a neve, mert minden rajta múlik – Kovácsné Fódi Krisztina.

Hódolat a tehetségnek (meg az ügybuzgalomnak, a kitartásnak), elismerésem a minőségért.

Le a kalappal

a nyergesi ifjúsági fúvószenekar előtt. De az ütősök sem kutyák.

Csak annyit az ágyba zuhanás előtt, hogy szombaton a Faust a Müpában (pontosabban a Metben) fantasztikus volt, megrázó. A két egykori kolléganővel megállapodtunk abban, hogy jövőre akár ezt is újra megnéznénk.

Másnap itthonról megvettem a szilveszteri koncertjegyeket a Berlini Szimfonikusok élő közvetítésére, szintén a Müpába.

Ítélet

Ma elsőfokon megnyerte a munkaügyi pert B.É., W.S.Sz. és F.A. – Szent István-os tanárokról van szó, akiket a 2009. aug. 28-án fegyelmi határozattal marasztaltak el, büntetésük egy év várakozás volt az előmeneteli rendszerben. A bíróság minden vádpontban tisztázta őket.

Ugyancsak megnyerte a tavasszal elsőfokon a pert N.L. Az ő esetében is azonosak voltak a vádak, szintén mindet elvetette a bíróság.

Másodfokon, jogerősen megnyerte a pert S.P., aki rendkívüli lemondással hagyta el a gimnáziumot, de K.L. ezt nem fogadta el. A bíróság a rendkívüli lemondás okául szolgáló bizonyítékot és érveket méltányolta. A jogerős (fellebbezésnek helye nincs) ítélet ellen K.L. mint munkáltató a Legfelsőbb Bírósághoz fordult.

Két hete volt hetünk (Gy.P., H.E., F.F.É., S.F.O., U.P., Sz.K.E. és én), a fegyelmi határozattal elbocsátottak tárgyalási fordulója. Már azt hittem, eltelt annyi idő, hogy érzelmileg ne rázzon meg, ha bizonyos dolgokat újra fel kell idézni. Hát nem... A megaláztatás, az ordító igazságtalanság megélése, a gátlástalan gazemberséggel való találkozás, úgy látszik, nem felejthető.

Ezek voltak a bűneim, de ezek voltak a vádpontok mindannyiunk esetében. Klasszikus koncepciós per... Kiötlői és végrehajtói nagyobb részt ma is a kisebb és nagyobb közösség "érdekében" dolgozó emberek.

Az ítélethirdetés hetünk esetében március elsején várható.


Update 2012.01.22.

Az alperes fellebbezett.

Hát itt tartunk kedves felebarátaim. Meg itt és itt: ha nincs egyezség, mindenki egyformán megegyezésre képtelennek, brigantinak látszik.

"Az Arany János Iskola igazgatója, Baranya István az MTI-nek elmondta, a hozzájuk járó 200 gyerekből 126 diák térítés nélkül, vagy kedvezményesen étkezik. Ők vagy hideg élelmet hoztak, vagy a meghosszabbított nyitva tartású büfében vásárolhattak" – bájos egy nyilatkozat. A helyzet ismeretében a meghosszabbított nyitva tartású büfé sokat segíthetett a 126 gyereknek.

Elültettünk egy Ginkgo bilobát, végiggereblyéztem a kertet, kisimogattam egy tuja száraz, belső leveleit,

a gyermek közben fázott és rajzolt.

Alkonyodott, mire hazaértünk. A fakó kék ég fehéres sárga, narancs, bíbor, lila sávokon keresztül ért össze a hegyek kékes szürkéjével. (Fényképezni lehetetlen, festve giccses.) Itt-ott kesernyés füst szállt. Fél ötkor a konyhaablakban már a kigyulladó lámpák hátterében rajzolódott ki a Bazilika sziluettje.

Az első valóban novemberi nap: szitáló ködben indulunk reggel a buszhoz. A gyermek még engedi , hogy fogjam a kezét. Dorogig együtt utazunk: csevegjünk – mondja. A megállóban a barátnője várja, összeölelkeznek, integetnek, aztán már nem én vagyok a fontos.

Üde hit és magabiztosság, derű. Papírhalmok és kásahegyek.

Mint a rossz házasság... Megint elsóztad a levest – robban a veszekedés. De nem a levesről van szó.

Az emberi pitiánerség és az emberi nagyvonalúság – ecce homo.

Csak 2 órát töltöttünk a kertben: gereblyéztünk, avart égettünk, elszáradt növényeket raktunk a komposztba. Sarjad a fű!!!

Héthetes hőelvonás után hazahoztuk a pincéből a karácsonyi kaktuszt. Amint látszik, tele van bimbóval (meg a nyári nap nyomaival.)

Ez a kép vakuval készült: a valóságban a mini virágú árvácska mélyebb kék, szinte lila. Nyár végén magától kelt (a kert több pontján is), most virágzik – mellette a lilaakác már elszáradt.

Csak ma jutottunk haza gyertyát égetni. A temetőben ráköszönök egy nálam 2-3 évvel idősebb nőre, akit évtizedek óta nem láttam, a neve is eszembe jut, de nekem be kell mutatkoznom. Apu sírjánál a tuja óriási, a faluból is látszik.

Megnézzük a nagyszüleim és sosem látott dédszüleim sírját, aztán szokás szerint körbejárjuk a templomot... Sosem értem, hogy lehetnek akár százéves (sőt: több száz éves) templomok falusi plébánosok és még oly jó szándékú híveik ízlésének kiszolgáltatva.

Egyébként Párkánytól Rárósig a szlovák oldalon mentünk haza: látni akartuk az elkészült hidat. Anyuval megbeszéltük, hogy lesétál a réten át a 3 éve átadott bussai gyaloghídhoz, ott felvesszük őt, elmegyünk a múlyadi templomhoz, amely a konyhaablakunkból látszik, de ő még közelebbről sosem látta. Hát megnéztük.

A templomot (a Wikipédián a fotó meg van fordítva) Medgyaszay István tervei alapján 1910-ben építették. Amikor 2003-04 táján először ott jártunk, látszott, hogy megérett a felújításra, s gondoltuk, talán a 100 éves évforduló idején sor kerül rá. Aztán vagy két éve feltűnt, hogy az eredeti (vagy annak gondolt, mindenesetre gyerekkoromtól így emlékszem rá) világoskék falak vajszínre változtak. Kéken jobban tetszett.

Ez Magyarország első vasbeton temploma: nyolcszög alakú, a kupolán az élek találkozásában 8 angyal,

a bejárat fölött freskó, s gyönyörű a lábazat, a torony, a lépcső melletti kapaszkodó...

Közelről azonban látszik, hogy a felújítást nem a műemlékvédelem felügyelte. A freskó sérült,

ez a "stílusos" lámpa ékeskedik a bejárat fölött... De azon már csak sírni lehet, hogy

a hátsó front így néz ki.

A híd (a helyén az állt, amelyiken Madách járt Szakalba) széles, masszív, hivatalosan átadták, de a forgalom előtt még nem nyitották meg (ezt nem értem) – mi átmentünk rajta, különben Ipolytarnócig kellett volna elautózni.



Otthon összegereblyéztük az avart (gyerekkorom fái nagyon elöregedtek, csak a hárs bírja még viszonylag épen), a gyermek tologatta a lassan 50 éves játékbabakocsit, aztán búcsút vettünk anyutól, s hazai lekvárokkal felpakolva elindultunk visszafelé: Balassagyarmatnál mentünk át a túloldalra. Nagyon hamar sötétedik...

A hosszú hétvégén Don Giovanni a Müpában régi, kedves kolléganőkkel, vasárnaptól keddig Győr és Pannonhalma a családdal (majd talán írok is róla, de legalább fotókat teszek fel), aztán szerdától reggeltől estig munka. Most ólmos fáradtság.

Október 23.

Régen nem járok hivatalos ünnepi megemlékezésekre. Bizonyos funkcióban azonban ­– úgy gondolom ­– illik ott lenni. Odaillő irodalmi szövegek, egy népdal, korrekt, párt- és aktuálpolitikától mentes ünnepi beszéd, koszorúzás... Egy szelet normális Magyarország.

Én is

szeretem József Attilát.

Hallom, hogy a csatornában zubog a víz: esik. Vasárnap füvesítettünk, tegnap óta földben a turkesztáni szil – ezért örülök az esőnek. Mert egyébként csak az ablak mögül szeretem nézni.

Ő pedig őrzi

a lakot.

Az idő

Későn járok haza, átolvasnám a híreket, de ölemben a laptoppal többnyire elbóbiskolok. Aztán inkább csak a néhány sűrűn látogatott bloggerhez meg egy-két fontos portálra nézek be, s ha hosszú a bejegyzés vagy a számomra fontos publicisztika, csak rögzítem, hogy majd ezt kell elolvasnom. Az éjjeli szekrényemen a könyv hetek óta érintetlen.

Ma itt ragadtam le, s míg olvastam, egy másik síkon az villant fel bennem, hogy nem tudok olyan gyorsan fogalmazni, amilyen gyorsan emlékfoszlányok, képek, érzések merülnek fel bennem. A gondolat gyorsabb a verbalizálásnál.

Arany csak 12 éve halott, amikor megszületik Déry. Arany nekem a régmúlt: történelem, 19. század – Déry az ifjúságom. Lehetetlen, hogy majdnem kortársak. Arany iskola, tananyag, a Toldi Luczi tanár bácsi hangján szólal meg – Déry Popfesztiválja gimnazista korom: bár a regényből nem sok mindent értettem, Presser zenéje sok estémet betöltötte, de akkor olvastam a Kedves bópeert is. Aztán negyedéves szigorlat: Déryt kapom, de nem akaródzik róla beszélni, keveset tudok, Németh Lászlóra terelem a szót, őt lényegesen jobban ismerem... Fábry filmje, a 141 perc A befejezetlen mondatból – azóta szeretném látni Dubrovnikot...

Közben olvasom Onagyot. Az idő... Nagyanyámék keskeny udvara, a hosszú házon ereszkedő árnyék elér egy bizonyos pontot, tudom, hogy hány óra, ideje anyu elé indulni, az ötös busszal jön haza. 10-12 éves lehetek. Milyen végtelennek tűnt a nyári szünet.... Milyen hosszú volt egy tanítás nélküli nap gimnazistaként... Milyen lassan telt az idő!!

Két és fél hete reggel még Vörösvárra indultam. Mennyi minden történt azóta... Hogy rohan az idő!

"ÉRTÉKES ÉVEK AKCIÓ ÖN VÁLALJA A KORÁT MI VÁLALJUK A KEDVEZMÉNYT" - ezt olvasom napok óta egy óriásplakáton a Bánomi áttörésben.

Hát nem remek?

Csak az egyértelműség kedvéért: ez itt nem a sajtó, nem is az agora. Ez itt az otthonom. Mindenféle emberek elhaladnak a kerítés előtt, benéznek, vannak, akik bejönnek. De én szabom meg, hogy kivel állok szóba. A viselkedni nem tudóknak magyarázat és vita nélkül ajtót mutatok.

Ősz

Tegnap délután szándékoztunk kimenni, de az eső visszatartott. Helyette télire rendbe hoztam az itthoni növényeket. Apának ma hivatalos dolga volt (a Mária Valéria híd átadásának 10 éves évfordulója alkalmából találkozót adott egymásnak Martonyi és Dzurinda; Párkány polgármestere jelen volt az eseményen, Esztergomé nem – a diplomácia szigorú etikettje sem számít), aztán a gyermek vásározni akart. Engem már rég nem érdekel a Simon-Júda, a tömeg – a nyaralóban töltöttem a napot.

A házban fél 9-kor 10,5 fok volt, befűtöttem. Szépen, egyenletesen kúszott fölfelé a hőmérő higanyszála, fél egykor már 24 fok volt. Lehet még kinn aludni. Délelőtt – ahogy nagyanyám mondta – három 'versiben' is esett. Letisztogattam, elrendeztem a gyermek szaletliben nyaralt Barbie-jait, azok ezer tartozékát, bútorait...

Aztán kisütött a nap. Kiszedtem a porcsinrózsák nagy részét, helyén a földben krókusz és örmény gyöngyike várja majd a tavaszt.

Ültettem illatos, narancssárga árvácskát, de a nárciszhagymák, az írisz és a császárkorona csak jövő héten kerül sorra.

Az egyik szomszéd felé B. szüleinek sírjáról származó mahóniát dugattam.

Megettem az utolsó epret.

Hazahoztuk a nyaraló növényeket, kivéve a karácsonyi kaktuszt: ez még a pincében tölti hőelvonásos időszakát, hogy karácsonyra boruljon virágba. Jövő héten sövény- és fűtelepítés... Három napja ősz van. A múlt szombaton még ilyen nyár volt:

A gyermek az egyik barátnőjével horgászik – s amit fogtak, visszadobták.

Párizsban turistaként egy fénykép kellett ahhoz, hogy carte orange-t vehessek. Itthon a munkába járáshoz van szükségem buszbérletre. A pénztár nyitva tartási idejében nem vagyok itthon, így megbíztam a férjem, hogy csináltasson nekem bérletigazolványt, vegyen bérletet. Nem tudta elsőre elintézni, mert személyi igazolványt kértek hozzá. Miért is? A bérletnek annyi az ára, amennyi. Nem vehet bárki? Szigorú elszámolású dokumentum a Volánnál, és minden eladott darabról tudni kell, ki vette meg? Vagy mi van?

Saját munkatársai ellenőrzésével törődhetne ennyit a cég. Hogy 10 sofőrből 9 ne a saját zsebére dolgozzon, ráadásul olyan gátlástalansággal, hogy az utasok füle hallatára adják egymás tudtára, hogy hol tették le az ellenőröket, milyen autóval vannak, hogy néznek ki... Arról sem ártana felvilágosítani őket, hogy a munkájuk szolgáltatás: ne beszéljenek közönségesen, ne dohányozzanak a kocsiban.

Meglepetés

Hosszú és tanulságos nap után érek haza. Vacsora, aztán a gyermek és a férj beparancsol a nappaliba, üljek a helyemre, a fotelba. Az ölembe tesznek egy vadonatúj laptopot. Szóhoz sem jutok. Pénteken leadtam a schillerest, a hétvégén azért jöttünk haza idő előtt a nyaralóból, mert a készüléshez kellett a gép...

A kollégáim búcsúajándéka: csüngő barkafűz

Az osztályom csokra

Közlemény

Mától 2016. július 31-ig kineveztek a Kernstok Károly Általános Iskola igazgatójának.


Update 10.02.

Az egyik üdvözlő szavai nyomán erre bukkantam.

Fél hétkor már úton vagyok hazafelé, küldök néhány sms-t, telefonálok. Jönnek a válaszok... aztán üzenetek érkeznek olyanoktól is, akiket nem is értesítettem. Gratulálnak, örülnek. Épp anyuval beszélek, amikor csöngetnek. Három egykori kolléganő pezsgővel, istvánosok... Megtartó, megerősítő közösség...

Holnap még négy (lehet, hogy utoljára) gimnáziumi óra. 30 (-1) év. Búcsú.

Péntek este a Müpában voltunk, megnéztük a Giselle-t, szép volt. De azt nem értem, miért beszél (ráadásul hosszan) az anyát táncoló balerina: a műfaj szabályai szerint eltáncolni tessék...
Az előadás kezdetére figyelmeztető szöveget még az elmúlt évadban is Petrányi Judit mondta magyarul és angolul – kellemes hangon, megfelelő hangerővel. Most a két nyelvhez két férfihang tartozik, s bosszantóan hangos. Ezért az újításért kár volt.

A hétvégén a városban a Mária Valéria híd átadásának 10 éves évfordulóját ünnepelték. (Nóra az átadás napján volt utoljára babakocsiban: a városba már gyalog jártunk, de kétévesen Párkányig és vissza hosszúnak ítéltük az utat. Boldogan álltunk vagy két órát sorban – még volt útlevélkezelés –, régi álom vált valóra.) A hídfutáson a gyermek is részt vett, végigfutotta a távot (kivéve a hídon az emelkedőt), nem gondoltuk, hogy bírni fogja. Apa dolgozott, aztán a Sherwoodban ebédeltek.

Én eközben (is) kinn: a reggeli csípős idő után meleg, csend... Terepet rendeztem, elszáradt növényeket raktam a komposztba, tűztövist ültettem... A hagymásokkal még mindig várok. Este már benn, a konyhában vacsoráztunk.

Műveljük kertjeinket!

A hálóban 21 fok van érkezéskor: eljött az idő, hogy azért kell kinyitni a zsalugátert, hogy beengedjük a meleget. Lefekvéskor a hőmérő majdnem 23 fokot mutat, ébredéskor 19-et, de ma reggel 22-t. Állítólag ezen a hétvégén volt utoljára nyár.

Két napot a kertben molyoltam. (Nem lepődnék meg, ha holnap izomlázam lenne.) Gyomláltam, ültettem lilaakácot és kék iszalagot, kivifát, epret, fűszernövényeket, borbolyát, hangát, borókát. A hagymás növényekkel még ráérek. Fügefánk már egy hete van.


Még virágzik a porcsinrózsa, a leander, a záporvirág, a lonc, sétány- és őszirózsa, másodvirágzásra fordult a levendula; a petúnia és a muciszáj már csak magot érlel.


Ma megvolt az almaszüret, a gyermek inkább csak nézte, félt, hogy szár nélkül szakítja le a gyümölcsöt.


Szombaton napközben egyedül voltam: csend és meleg, a borostyánfán döngtek a méhek ("nyárvégi csönd" meg a "béke méhe"), áthallatszott a déli harangszó, s a hullott alma láttán eszembe jutott nagyapám... Késért mentem, tálcáért, s most almát aszalunk. Az ép termés pedig a pincében vár, nem nagy mennyiség, néhány hétvégén elfogy.


Sötétedés felé szabadtűzön zöldséget grilleztünk, aztán gyertyafényben boroztunk – nem sokáig, már csípnek az esték –, miközben a gyermek csivitelt. Mese után, korán, fél tíz-tíz körül alvás – mint hajdanán, gyerekkoromban.

Hazafelé, hat óra tájban kék párában a hegyek...

Barátságos hőmérsékletet (20 és 25 fok között), aranyló őszt... ezt szeretném. Nagyon elegem van a kánikulából. Mintha a természetfelelős kárpótolni akarná a nyárimádókat a júliusért...

Osztálytalálkozó

Szombaton az első osztályom 25 éves érettségi találkozóján voltam. Ezt megelőzően 10 éve láttam a "gyerekeimet": volt, akit azonnal felismertem, volt, akinek hallanom kellett a hangját, látnom kellett a gesztusait. De néhány perc múlva a fiatalabb arcvonásokra rárajzolódtak az évek... A legnagyobb "unokám" 23 éves, a legkisebb 11 hónapos, és február végén készül a világra jönni a következő (a lányok esetében talán az utolsó). Sima és göröngyös életutak, küzdelmek és helytállás, örömök és tragédiák rajzolódnak ki az elbeszélésekből, de mindegyikben közös, hogy a "gyerekeim" alakítói az életüknek, s egyikükből sem hiányzik a derű. Tizennégyen jöttek el a huszonegyből, s most számoltam össze: kilencen pedagógusok lettek. A találkozót számomra még fontosabbá tette, hogy az egész évfolyam (öt osztály) számára szervezték, s két másik osztályban az osztályfőnökök a barátnőim voltak.

A facebookon nézem a friss fényképeket, aztán virtuálisan elbarangolok a gimnáziumba, ahol nemcsak tanár, hanem diák is voltam, s beleremegek abba, amit találok.

1975-ben, harmadikos gimnazistaként verset mondok a ballagáson.

Az én tablóm.

Az első osztályom.

Az iskola mint üzlet

A legatyásodott oktatási rendszerben ügyes emberek találnak olyan lyukakat, amelyek befoltozása számukra üzletet jelent.

Számtalan iskolában nem jut minden gyereknek szekrény. Nem a hely hiányzik, hanem nyilván a pénz. Van azonban egy kft., amely fémből készült szekrényeket telepít az iskolába, és évi 5900 Ft-ért bérbe adja a jelentkezőknek. Remek. Örül a szülő, a gyerek, nem kell minden térképet, rajz- és tornaeszközt hazacipelni. Persze, érezzük, hogy valami nem stimmel, de egy gonddal kevesebb, akinek nem tetszik, nem veszi igénybe.

Ma új ajánlattal jött haza a gyermek.

"Gyermeke iskolája, a Suli.INFO rendszer tagjaként segítséget nyújt, hogy SMS-ben, E-mailben, vagy Interneten keresztül kialakítson egy hatékony és gyors kapcsolattartást az iskolával." (Szó szerint, a helyesírási és nyelvhelyességi hibákkal együtt másoltam ide.)

A választott díjcsomagnak megfelelően napi vagy heti rendszerességgel tájékoztatnak a gyerek hiányzásairól, érdemjegyeiről, küldhetek üzenetet a tanároknak, ők is nekem, értesítenek az iskolai szünetekről, rendezvényekről, szülői értekezletekről, fogadóórákról, ebédbefizetésekről. A legolcsóbb díjcsomag 1850 Ft, a legdrágább 3120 Ft havonta.

Remek, nem? A szülő és az iskola közé belép egy szolgáltató. Ha megkötöm a szerződést, felhatalmazok valakit, hogy belenézzen az osztálynaplóba, lássa a gyerekem és a szülők bizonyos adatait. Ha megbeszélni valóm akad, a tanár és magam mint szülő közé beiktatok egy rendszert, egy idegent. Ahelyett, hogy a gyerekemmel olyan kapcsolatot alakítanék ki, hogy elmondja akár jó, akár rossz jegyet kapott, egy idegennel ellenőriztetem.

Van az ellenőrző (alsóban volt üzenőfüzet), minden iskolának kötelezően van honlapja (más kérdés, hogy frissítik-e – frissítsék, tegyenek fel minden közérdekű információt!), s lehetne, ha lenne rá pénz: elektronikus napló. Ez utóbbiból a szülő a gyereke jegyeiről, hiányzásairól naprakészen tájékozódhatna – harmadik személy közbeiktatása nélkül. Ehhez persze az kellene, hogy minden tanárnak legyen munkaeszközként használatos laptopja, de legalábbis a tanári szobában rendelkezésre álló számítógépek száma jelentősen haladja meg a kettőt.

Remélem, nem jön el az az idő, amikor pl. az ebédbefizetésről csak a Suli.INFO rendszerén keresztül értesülhetek.

Nóra osztályfőnöke babát vár, így elbúcsúzott a gyerekektől, átadta őket egy gyesről most visszatért fiatal tanár néninek. Azóta a legfontosabb beszédtéma A. néni: hány hónapos, mekkora a pocija, beviszi-e majd a kisbabát nekik megmutatni... Tegnap délután több változatban "nyakláncot" készített a gyermek: egy kartonpapírra színes gyöngybetűkkel felírta, hogy "Legjobb Tanár (sic!) C.A.", fölfűzte egy madzagra, és így ment iskolába. Aztán – mint kiderült – levette, mert szúrt a madzag. A. néni, annyi idős, mint Panka. Jó, hogy vannak ilyen idolok.

Berlinből Drezdába menet útba ejtettük Wittenberget, Luther városát. A hely a magyar protestantizmus szempontjából is fontos, a 16. században sok magyar is tanult a wittenbergi egyetemen, többek között pl. Károli Gáspár.

A nevezetes vártemplom, amelynek a kapujára a közhiedelem szerint (mint egyik történész kolléganőmtől megtudtam: csak legenda, valószínűleg Melanchton kezdte terjeszteni) Luther 1517. október 31-én kifüggesztette 95 pontját.

A templom hálós mennyezete

Martin Luther

A templom egyik kapuja

Az egyetem

A főtér

Luther házának kapualja (volt Ágoston-rendi kolostor)

Katharina von Borának, Luther feleségének a szobra (nem mindennapi asszony volt, ajánlom ezt az érdekes könyvet – többek között – róla).

Állítólag itt élt...

És egy Hundertwasser-iskola, éppen renoválják...

Wittenbergben múlt pénteken jártunk, este értünk Drezdába. Drezda 1982-ben vagy '83-ban nyomasztó benyomást tett rám: Prágától állva utazva értünk oda egy esős nyári reggel: koromfekete romokat láttunk a belvárosban. Ezt az élményt csak a képtár feledtette.

Ide viszont most nem volt időnk bemenni.

A Zwinger

Az óra és a harangocskák meisseni porcelánból készültek.

Az urak "szórakozását" és felüdülését szolgáló belső udvar

Semperoper (Az idegenvezető sztorija: a Radeberger-reklám miatt egyes turisták azt hiszik, hogy ez a sörgyár.)

Az újjáépített Frauenkirche: a kép bal oldalán látható sötét falrész állt háborús mementóként évtizedekig, az itt-ott látható fekete kövek ott feküdtek, ahová a bombázás nyomán kerültek. A templomot nagyrészt közadakozásból építették újjá. Minden egyes követ, ott, ahol találták, lefényképeztek, s számítógéppel határozták meg, hogy az épület melyik pontján helyezkedhetett el.

Az aranygömböt a kereszttel Angliából kapták ajándékként a drezdaiak: a költségekhez egy egykori pilóta, az ötvös édesapja (ha jól emlékszem, ezt mesélte az idegenvezető) járult hozzá a legnagyobb adománnyal, aki 1945-ben részt vett a város lebombázásában. A téren az eredeti homlokzattal építették vissza a házakat, a homlokzat mögött azonban minden modern.

Ez a fekete falrészt láttam anno.

Egy kávé, még néhány fotó, aztán az Elbánál búcsút veszünk Drezdától. Kilenc és fél órás buszozás után este érünk haza.