Nekrológ

"Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

1993-ban egyszerre érkeztünk a Szent István Gimnáziumba. Ervin 31 éves, ifjú apa, az egri tanárképző főiskola irodalomtanszékének tanársegédi állását cserélte a középiskolai tanárságra. Hosszú éveken keresztül velem szemben ült a tanáriban, asztalán toronymagasra halmozta a könyveket, nagy kupacokban álltak a dolgozatok. A legmunkásabb két tárgyat tanította – magyart és történelmet –, nemcsak nappali, hanem esti tagozaton is. A lélekölő mennyiségű, nagy időigényű dolgozatjavítás gyakran kitöltötte a szüneteket, a lyukas órákat is. Ma is látom, ahogy ott ül a Kis-Duna parti épület tanárijában a kanapén, vastagon aláhúzza a helytelen kifejezést, a tárgyi tévedést, megjegyzéseket ír a margóra, az asztalon a fémbögre, belekortyol a teába… Vagy jön a folyosón, jellegzetes járásáról messziről felismerni, derékból mozog az egész felső teste, kaszál a kezével… Vagy magyaráz valamit, erősen gesztikulál… Mert a magyarázás volt a lételeme, bármilyen témában, szituációban és közegben előadott, saját meghatározása szerint "epikus alkat" volt. Megértetni sosem késő, sugallta a magatartása, amikor érettségin is kiigazította a diákot, vagy elmondta a tételt, ha a delikvens nem állt a helyzet magaslatán. Messze átlag fölötti tudású és műveltségű tanárember volt, lehetett volna belőle tudós, ha ezt ambicionálta volna. Lehetett szeretni őt vagy/és tartani tőle – hisz a tanár is esendő ember –, de nem lehetett kétségbe vonni szakmaszeretetét, tág látókörét, igényességét.

Bölcsész végzettsége ellenére értett sokféle kézműves tevékenységhez, leginkább az asztalos munkát szerette. Kisbútor-készítésben, képkeretezésben, ékszerkészítésben ugyanolyan precizitás jellemezte, mint tanári munkájában. Szívesen túrázott, kerékpározott. Szerette a társaságot. Szilárd és józan értékrend jellemezte, kiállt, amikor meg kellett szólalni, hátsó és ártó szándék hozzá nem férhetett.

16 év után, 2009-ben – nem éppen önszántunkból – távoztunk az Istvánból, de nem szűntünk meg istvánosok lenni. Azóta is évente többször összegyűlünk, de távolmaradásodat az idei évzáróról felsőbb hatalmak igazolják, kedves Ervin.

 „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Értünk szól.