Megvan az idei utolsó fűnyírás, helyükön az árvácskák, a tulipánhagymák majd a jövő héten. Ma volt utoljára nyitva a büfé, holnap október, de még a hétre is jó időt jelez a meteorológia. Még van talán egy hónapunk.

 

 Még és már 1.

Még és már 2.

Nyáron a nyírfa fölé jön a Nap, s tőle jobbra nyugszik le. Most mögötte.

"... ha kinyílnak ősszel az egek..."

Heti apró 2.

Értem én, persze... De a gagyira nem tudom azt mondani, hogy nagyszerű. Minőségnek mondani a színvonaltalant a másik becsapása. (Az sem jutott még sosem eszembe, hogy alkalmi verset írjak.)

***

Könyvtárnyi újságcikket írtak, tanulmányokat, felméréseket a nyelvtudás fontosságáról, a nyelvtanítás korszerű módszereiről... 2012-ben – minden előzetes felmérés nélkül – nulláról induló tankönyvet rendelni 4 év nyelvtanulás után... Nincs, nem lehet elfogadható magyarázat.

***

Oroszokat kellene olvasni – nagy lélegzetű, lassú sodrású regényeket: Háború és békét, Csendes Dont... Csend, rend, nyugalom és idő kellene hozzá. Itthon Katajevet, otthon Babelt olvasok, de csak néhány oldalra futja elalvás előtt.

***

A gyermek zeneiskolába jár. Hetente többször előveszi a furulyáját, ül a kanapén törökülésben, s próbálgatja, míg rá nem talál a megfelelő hangra... Kicsit tanult furulyázni (az iskolában, szolfézs nélkül), de két éve ez megszakadt. Most élvezi.

***

Bár a meteorológia szerint a héten még nyár lesz, elkezdtem az őszi kerti munkákat.  Kész az első adag padlizsánkrém is.

Teljes pompájában a mirigyes őszirózsa.

Még és megint virágzik és illatozik a lonc.

Helyén a madáretető.

 Ősz

Haza a magasban

Jöhet idő, hogy emlékezni

bátrabb dolog lesz, mint tervezni –

bátrabb új hont a mult időkben

fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,

védőbben minden magasságnál.

Csak nézelődöm, járok, élek,

fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,

milyen e biztos, titkos otthon.

Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,

köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad

özönli el a tiszta tájat,

ha útaink megcsavarodnak,

mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,

csak mondd a szókat, miktől egyszer

futó homokok, népek, házak

Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,

konok bércek – ezt ne felejtsed,

ha megyünk büszke szájjal vissza,

mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,

nem ölhet, mi csak ölne minket,

mormolj magadra varázsinget,

kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,

szedd össze, pajtás, amit láttál,

mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,

vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,

hozz fajtát minden gondolatból,

ábrándok árvult szerepét is,

álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig

némán, mint visszhang, ha nem kérdik,

szavaid annál meglepőbbet

dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,

a messzehangzóan is némát.

Karolva könyvem kebelemre,

nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,

mert az a való, mit én látok,

akkor is, ha mint délibábot,

fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek

őrzeni kincses temetőket.

Homlokon lőhetnek, ha tetszik,

mi ott fészkel, égbemenekszik.

(Illyés Gyula, 1936)

Az Esztergom-Budapest távolság közúton 50 km. Busszal 20 évvel ezelőtt a hivatalos menetidő 75 perc volt, 80 perc alatt reggel is beértünk az Árpád hídhoz. Ehhez most 110 perc kell. Dorogtól Vörösvárig, visszafelé Pesttől Dorogig mint a heringek... Az álló utasok teljes árú menetjegye is 930 forint. A busz koszos. "Negatív fejlődés."

A 'van-e WC-papír', a 'gyerekem nem kapott cetlit a befizetésről', 'a gyerekem a tanítás vége és a busz indulása között nem tud megebédelni' típusú, igazgatói intézkedést váró ügyek, a naponta postán, e-mailben érkező, telefonon vagy személyesen (előzetes egyeztetés nélkül) csak velem beszélni akaró, biztosítást, iskolai kirándulást, fényképezést, cégnyilvántartásban való szerepeltetést, wellness szállodát stb., stb. kínáló ügynökök ezerfelé cincálják az ember agyát, rabolják az időmet, miközben nem haladok azzal, ami viszont az én dolgom. Állandósuló frusztráció. Menjünk egy szinttel följebb! Haza a magasban.

Fölérek Pestre. Nemigen járok itt tömegközlekedéssel – színházba, hangversenyre kocsival jövünk – megkopott a tájékozódási képességem, abban az aluljáróban is bizonytalan vagyok, ahol 20 éve naponta megfordultam. Kicsit elkések, először vagyok ebben az épületben: impozáns nagy tér kinn és benn, de szűk folyosóról nyíló oktatótermek; barátságos, segítőkész egyetemi emberek; reményeim szerint begyöpösödés ellen ható kurzus.

Mikor végzek, elsétálok a Müpába. A Duna felőli oldalon megyek, kevés gyalogossal találkozom. Mélyeket lélegzem, lazul a csuklyásizom, ólomsúlyok szakadnak le a lábamról. Leveszek az állványról néhányféle programfüzetet, leülök az egyik asztalhoz, nyugodtan áttanulmányozom. A maradék schilleres üdülési csekken Bogányi Liszt-Bach koncertjére veszek jegyet, Kocsis Mozart estjére már készpénzzel fizetek. A gyermek kedvéért balettet is nézek, de csak vasárnapra találok – iskolaidőben ez nem megy.

A metróban megüti a fülem: Deák Ferenc tér, Arany János utca...  Szegény Montágh Imre. Régen a bemondók kiejtése, hanglejtése (no meg hangszíne) kifogástalan volt. (A Müpában Petrányi Judité most is az.)

Lifelong learning

Általános iskola, gimnázium, utána egyetem: nappalin, két szakon, öt év alatt.
Végzés után a 6. évben két hónap a Puskin Intézetben.
Végzés után a 7. évben egyéves továbbképzés az egyetemen a másik szakomból.
Aztán két év nyelviskola: heti nyolc órában, munka mellett, este.
Aztán újabb szak – három év egyetem.
Aztán megint két év – szakvizsga. 2004-ben azt gondoltam: az utolsó iskolarendszerű tanulás.
S most újabb szakvizsga – egy év egyetem, saját zsebből.
(A csip-csup 30 órás, kéthetes továbbképzéseket nem számolom.)

Anyámék nemzedéke ebben az életkorban nyugdíjba ment – én egyetemre.

Hétvégi apró

Megérett az alma, a gyermek leszüretelte a nagyját – aprókat még hagyott a fán, de nagyobb már úgy sem lesz. Az idén rengeteg volt a fa méretéhez képest, s bár piciként sokat leszedtem, az összeset így sem tudta felnevelni.

 

A hajnalka felér az antennáig, s mint a gyermek megállapította, zavarja az egyes vételét. Sebaj, nézni úgy sincs mit. 

Majdnem kész a madáretető – nem baj, hogy kicsit csámpás –, a teteje felemelhető, alatta egy tartály a magnak, a cső az adagoló. Még kátránypapír jön rá.

Kedvenc nyári vacsorám: B. készíti szabadtűzön. A wokban olívaolajon hagymát párol, aztán jönnek a zöldségek: paradicsom, paprika, cukkini, padlizsán, ebben gomba is van, olykor fűszeres kolbász is kerül bele. Először a gyermek kap belőle, a mi adagunkhoz azután megy az erős paprika.

Hazaindulás előtt a füvet már nem, de a növényeket locsolom. A kert – bár kimondottan meleg van – őszi képet mutat, hervadnak a virágok. Egész hétre kinn csak az állandó lakók és a nyugdíjasok maradnak. Tyúk kárál, varjú károg, füst száll, este és reggel vastag a harmat... Közeledik a kedvenc évszakom.

Anno

Negyedik elemiben

Negyedik polgáriban

"Boldog új évet!"

A gyermek 7. tanéve a 3. iskolában  – reményeink szerint hatéves szakasz kezdődik. Szeretett járni  a Józsefbe, szerette a Zrínyit is. A váltás oka: egyrészt két fontos tárggyal kapcsolatos szülői elégedetlenség, másrészt, hogy két év múlva személy szerint az ő számára rosszabb variációk kínálkoznak. Két lehetőség közül választhattunk (a 3., a legkézenfekvőbb, tőlünk 200 méterre a Dobó:  elérhetetlen –  nem fért be). Az "iskolavárosban" élve arra nem gondoltam, hogy a gyerekem ingázni fog, mint én annak idején (kis faluban élve nekem nem volt más választásom). 

Örök hála az "elit gimnázium" kiötlőinek, tűzön-vízen keresztülverőinek.

Heti apró

Az 1. hét távol a kerttől. A város(ok) hőmérséklete kinn elviselhető, az irodámban szinte tűrhetetlen. Folyik rólam/rajtam a víz, utálom, ha izzadok.

***

A gyermek két napig gólyatáborban – nagyon elfáradt, közvetlen a találkozás után igennel, nemmel válaszol, többre nincs energiája, de jól érezte magát. Egy-két nappal később fáj a lelke volt iskolájában hagyott barátai után. Túl az első perzselődésen.

***

Ülök a folyosón, röntgenre várok. Viaszbábura emlékeztető öregasszony fekszik az ágyon, vizsgálatra tolják. Egy test – történnek vele a dolgok. Megalázó a kiszolgáltatottsága – nem csak neki, nekem is, akinek nincs jogom, hogy az ő kiszolgáltatottságának a szemtanúja legyek. Igyekszem nem arra nézni. Várok. Újabb ágy halad el – nem látok senkit. Vizsgálat után éppen előttem állítja meg a betegápoló, amíg visszalép becsukni az ajtót. Önkéntelenül odapillantok. Másodpercek alatt fut át az agyamon: borostás arc – plafonra meredő szempár –  a kínos arckifejezése – ismerős, ki ez? – a döbbenet: A.I. A betegápoló odaér, tolja tovább. Mélységesen szégyellem magam. Micsoda érzéketlenség, elszemélytelenedettség kell ahhoz, hogy élő embereket tárgyként, munkadarabként kezeljenek, hogy ambuláns betegek/nembetegek között tologassanak kórházi ápoltakat, végső soron, hogy rendelőintézeti és kórházi feladatok időben és térben egybeessenek! Hol az emberi méltóság tisztelete!?

***

Ugyanaz a szituáció – az egyik brossúraszöveget nyomat meggyőződéssel, a másik dühöng. Az egyiknek könnyű, a másik értelmiségi. A különbség az önálló gondolkodás igénye. Én meg ámulok és bámulok.

***

Istvános "évnyitó értekezlet" a "Leveles"-ben. Bár néhány fontos ember hiányzik, sokan vagyunk. Volt egyszer egy zenekar. 

***

Hatnapos munkahét után ma a kertben. Kellemes, nyár végi idő. Ülök a pergolában, virágzik a borostyánfa, méhek százai zümmögnek fölöttem – andalító zaj –, nyúlnak az árnyékok. Holnap hivatalosan is elkezdődik a tanév. A 32.