Jó időt ígértek mára, kirándulni indultunk. Az úti cél Pusztamarót, a kalauzunk L., aki nyolcéves koráig ott élt: mutatja, hol jött föl a kisvasút, még látszik a pincéjük, ott volt az iskola... Ma már a falunak nyoma sincs – emlékhely, táborhely, belesik az Országos Kéktúra útvonalába, Serédi hercegprímás egykori kastélyát az esztergomi ferencesek használják, fakitermelés zajlik, vadászok, sziklamászók kedvelt terepe... Autóval megyünk egy darabig, aztán gyalogos sétát teszünk. Rövid napsütéses időt leszámítva ritkul és sűrűsödik a köd, de több csapat túrázóval találkozunk.
Az emlékhely – Kovács György alkotása 20-25 ezer elesett katonának és civil menekültnek állít emléket, akik a mohácsi csata után itt védekeztek, amíg tudtak. (A történet itt és itt.)
A Serédi-kastélyt elnyeli a köd.
Víznyelő.
Épp kisüt a nap.
Száll fel a köd.
Kőzetrétegek.
Nem fejjel lefelé – csak a nem függőleges kőfal tövéből fényképezve.
Bogárkák téli álomba merevedve. Visszatettük rájuk a követ.
Üdezöld, vastag moharuhában.
Aztán visszaballagtunk az emlékhelynél hagyott kocsikhoz, a fiúk tüzet csiholtak, és délután fél négy tájban megebédeltünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése