Jó néhány órás buszozás után megérkeztünk Spreewaldba. Lübbenauban hajóba szálltunk, két nagy csónakban elfért az egész tantestület, a csónakos egyben az idegenvezető is volt. Természetesen megkóstoltuk a vidék nevezetességét: a sokféle ízesítésű uborkát.

Ilyen és ehhez hasonló nyaralók és lakóházak jobbra és balra. Meg vendéglátóhelyek... Meg helyiek portékái a parton egy kosárban... Az itt lakóknak két postaládájuk van: a postás nyáron vízen hozza a küldeményeket, télen a szárazföldön. Az idegenforgalom nagy, télen is megy a csónakáztatás – a vékony jég még nem akadály –, van wellness is.

A vidéket szorbok lakják. Helyi, népviseletbe öltözött idegenvezető élvezetes, humorra fogékony elbeszélése mellett néztük meg a skanzent. Aztán jólesett az ebéd és a hideg Radeberger az étteremben.

Este értünk Berlinbe. A külvárosi, de színvonalas szállodából vacsora után, meglehetősen későn bebuszoztunk a központba, de mire bejutottunk, szakadt az eső... Másnap délelőtt, pocsék idegenvezetővel buszos városnézés. Délután Potsdam, este és másnap délelőtt Berlin. Kevés, vissza kellene menni...

Történelem, hogy nem is régen az út a kapunál véget ért.

Lámpák az Unter den Linden sugárúton

Amerikai zászlóval a kezében, katonai ruhában, erősen kifestve egy nő a Checkpoint Charlie-nál: gyermeteg lelkűeknek fejenként 2 euróért lehet vele fényképezkedni.

A Reichstag – az üvegkupolába nem sikerült fölmenni, előzetes internetes jelentkezés szükséges hozzá.

Alulnézetből

Museuminsel – csak egy séta erejéig. A Pergamonmuseum vágy maradt...

Az egykori NDK büszkesége

A Humboldt Egyetem

Pénteken délelőtt egyórás hajókázás a Spree-n. Sok modern épületet láttunk – nekem tetszenek, de sajnos egyet sem tudok mutatni, mert lemerült az akkum. Itt mutatom a kacellár hivatalát.

A csütörtök délutánt Potsdamban töltöttük. Egy rokonszenves, szláv arcú idősebb hölgy volt az idegenvezetőnk a kastélyban és a parkban.

A teraszos szőlőkert (sőt: az üvegajtók mögött füge) felől nézve a kastély szerénynek látszik , mert beljebb van építve.

Nagy Frigyes sírja – ő maga jelölte ki, hová temessék. A krumpli arra utal, hogy ő honosította meg német földön. Krumplit osztatott szét alattvalói között, beültette a virágoskertbe is. Hiába, a népnek nem kellett. Aztán cselhez folyamodott: egy nagyobb területet bevettetett, és katonáival őriztette. Kíváncsiak lettek az emberek: mi az az érték, amit a király így félt. Odamerészkedtek, szereztek maguknak belőle, s a katonák kegyesen elfordultak. Így az idegenvezető. De sok érdekeset mesélt Frigyes ifjúkoráról, apjáról, a "katonakirályról"...

Egy luxus "szaletli"

A kínai ház

Ez már Cecilienhof, a potsdami konferencia színhelye.

Az angol udvarházak stílusában épült. Nincs két egyforma kéménye.

A múlt héten a tantestülettel tanulmányi kiránduláson voltunk. Kánikula, buszozás, sok élmény, egy csapnivaló és három kiváló idegenvezető az út rövid summázata. Az első állomás: Prága. Itt többször voltam, így nem fájt annyira, hogy csak mintegy 3 óránk volt a városra.

A Lőportorony

A szépséges Tyn-templom

Szecessziós házak a zsidónegyedben

Gyönyörű erkély

Vendégcsalogató belvárosi szálloda

A Károly híd

Óváros tér, tömeg az Orloj körül

A Vencel tér

Aztán szétszéledünk, van egy háromnegyed óránk. Árnyékos helyet keresünk és sört - a kettő együtt nehéz ügy. Előzetes információk szerint Hrabal kocsmájában 38 korona egy korsó, oda úgysem jutnánk be. Megnézzük néhány útba eső hely itallapját: az éttermekben 70-80 korona (1 korona 11 forint). Találunk végre egy nekünk tetsző sörözőt, kiegyezünk a 49 koronás árral. Szerzetesi öltözékre emlékeztető ruhában szolgál ki a fiatal, jókedvű pincér: az egyik kolléganő csak egy pohárral kér, a fiú viccesen méltatlankodik. Jó vacsora a külvárosi szocreál szállodában, másnap irány Németország.

Öt nap után újra itthon. Alig elviselhető meleg volt Prágában is, Berlinben is. És már jön is vissza...

Holnap majd én is jövök.

Ma két éve történt.

Pillantás a szépség birodalmába

Tegnap egy fantasztikus grúz fiatalember, Nicolas Namoradze játszott Lisztet az Ószemináriumban. (Harmadháznak.) Ma Bogányi adott hangversenyt a Bazilikában. (Félháznak.)

A múltjára, kulturális értékeire papíron büszke város pedig éli mindennapi életét.

"- Úgy szeretnék naplementét látni... Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le...

- Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon egy tragédiát, vagy változzék tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: ő vagy én?

- Fölséged! - jelentette ki a kis herceg nagy határozottsággal.

- Látod. Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem - mondta a király. - Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim."

"A tanulók szüleit tájékoztatni kell az adott osztályban használni szándékozott tankönyvek össztömegéről. Az 1-4. évfolyamokra beiratkozott tanulók heti órarendjét úgy kell kialakítani, hogy az egyes tanítási napokon használt tankönyvek tömege a három kilogrammot ne haladhassa meg."


Elképzelem, hogy a következő napokban, amikor az iskolákban a helyettesek az órarendeket csinálják, a szobájukban ott van az első négy osztály tankönyvcsomagja meg egy megbízható mérleg. Első osztály, első változat... – Hű, 3,5 kg, nem jó. Kiveszem a matematikát, lesz helyette testnevelés, oda nem kell könyv, a tornafelszerelés meg nem számít bele a súlyba (bocsánat: tömegbe). Akkor viszont holnap 2 matekóra lesz. Ügyes, megy ez... Négy óra, de csak 3 tankönyv. Igaz, a kétszer egy óra főleg a kicsiknél pedagógiailag hatékonyabb, mint az egyszer kettő, de erről nem rendelkeznek. Ej, már nem szabad a tornaterem. – És így tovább.

Tegnap egész napos "semmittevés": ültem a napozószékben, kötöttem és tűnődtem. Hallgattam a kotkodácsolást, a szelet, néztem a felhőket... Az utolsó igazi nap a nyári szabadságból.

Többször körbejártam a kertet, beszagoltam a bódítóan illatos loncba.

Ez a borostyánfa koronája alulnézetből.

Ma és holnap nyári nagytakarítás, aztán hétfőtől iskola, ha nem is mindjárt tanítás... Már hiányzik a kert.

Érzékelhetően alacsonyabban jár a nap, nagyobbak az árnyékok a kertben. Végre kellemes az idő, amolyan őszelő. A gyerekek (Nóra és a barátnője) egy kiadós parti homokozás után egész délután a szaletliben játszanak: a Barbie-k kórházban vannak, de most meg úgy hallom, ügyvédet akarnak fogadni, ingatlanossal tárgyalnak… Délelőtt lencsevégre kaptam a gyíkunkat, a farakás tetején napozott.

Van csigánk is.

Begyűjtöttem néhány fajta virágmagot: petúniát, tátikát (ahogy szülőfalumban hívták: muciszáj), mert jövőre a helyükön bokor lesz; porcsinrózsát is minden eshetőségre. Apánk antennát szerel. Nincs net, ülök a teraszon, előveszem Gion soron következő kisregényét. Egy-két óra múlva tüzet gyújtunk, sütögetünk…

(Visszadátumozva az írás időpontjára.)

Otthon

Fülledt melegben, nagy páratartalom mellett, délelőtti fényben a falu széléről így látszik a templom.

Kapom ezt a képet önmagamról. Emlékszem erre a világoskék ruhára. Emlékszem, hogy a fotó eredetije bekeretezve hol lógott a falon. Tudom, hogy Suba Balassagyarmat legnívósabb fényképésze volt, sokkal későbbről emlékszem arra, hol volt az üzlete; vagy két évtizeddel később tanítottam az unokáját. De alig valamire emlékszem a 6 éves korom előtti időszakból (akkor készült el a mi házunk): nem tudom felidézni, hogyan laktunk a nagyszüleimnél, mármint fizikailag. A házat, a helyiségeket látom magam előtt, de hogy fértünk el... Hol aludtak a szüleim, mert én a nagyszüleimmel... Biztos a húgom is. J. csak ezután születik meg. Erről kell legközelebb kérdeznem anyut.

Ezt a képet ezelőtt sosem láttam, anyu születésnapjára kapta az unokatestvérétől: középen nemes árvai Árvai Julianna, "szépanya". 1860-ban született - ugyanazon a napon, mint anyám -, 1944-ben halt meg. Nem lehetett könnyű élete: férje elkártyázta a vagyont, fia 16 évesen meghal... A szőke fiatal lány lesz majd az anyai (egyik) dédanyám: Jolsván született, 3 gyerekkel özvegy maradt az 1. világháború után (róla már írtam). Őt ismertem.

Apai nagyanyám szüleinek sírja. A nevek alig olvashatók, és sokáig gondolkoznom kellett, hogy nagyapám vagy nagyanyám szülei-e: mindkét nagyszülőmnek ugyanaz volt a vezetékneve, ez nem igazít el. (Anyu mesélte kamaszkoromban, hogy amikor apuval megismerkedtek, és látta a személyi igazolványát, azt gondolta: apu „törvénytelen” gyerek, mert az anyja nevét viseli. De ameddig a családi emlékezet elér, nincs rokoni kapcsolat.) Tetszik ez a hagyományos síremlék: sokkal harmonikusabb, mint a későbbi mindenféle idétlen módon csonkolt, álló négyszögek, amilyen pl. az apámé is.

A háttérben az a domboldal már Szlovákia.

Szép kovácsmunka a templom oldalajtaján.

Ezt a képet is a templomdombról csináltam: a bal alsó sarkában a fák mögött a nagyszüleim egykori háza, ott születtem; az úttól jobbra – bármilyen viccesen is hangzik – a Rózsadomb. Az út gyereklábbal meglehetősen meredek, agyagos földút. A dombtetőn jobbra keskeny, hosszú parcellát nagyanyámék műveltek: kukorica volt benne, a szélén bab. Állítólag kisgyerekként nagyanyám hátikosarában „utaztam” ide, sajnos erre nem emlékszem.

A Ráróson épülő híd (átadás szeptemberben): a helyén állt az, amin Madách Sztregováról szakali barátjához kocsizott.

Otthonról hazafelé tartva a fülembe úszik egy dal Kovács Kati hangján: „A régi ház körül öregszik minden: a kert, a ház, a fák, a bútorok…” De a döbbenetes az, hogy anyut nem látom magasabbnak magamnál, pedig mindhárom lányánál magasabb volt.

Valaki jár...

Valaki jár a kertben. A szaletlitől a kerti padig sok helyen kitúrja a füvet. Mintha kis lyukakat ásna. Vagy egy ló patája taposná ki a sekély gyökérzetű gyepet. A gyermek babaházában megtaláltuk az ürülékét. Csak éjszaka mozog. Lehet, hogy egy sün?

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

Pezzetti

Akkor már régen hosszú kávét ittunk, amikor vagy hat éve, nyaralásból hazatérve pocsék volt itthon a víz: hypószaga volt. Így ideiglenesen folytattuk a neszkávézást, aztán így maradtunk. A presszókávé nekem már rég nagyon erős.

Két hete Bécsben aztán főzött kávét kaptunk P.-nál. Olyat, amit megelőz az illata. Sok előmelegített tejjel (sőt: én teszek bele kakaót is). Jó lenne otthon is ilyen, gondoltuk. De hát már nincs is kávéfőzőnk, elajándékoztuk. P. olasz barátja szerint a kávéfőző: a Pezzetti. Vettünk hát egyet, s azóta újra illatos kávét iszunk.

Amikor nem esik....

Valamit csinál a lepke.

Érik az alma.

Fő a gulyás.