2008. november 30., vasárnap

Advent

Gyerekkoromban nem volt adventi koszorú - nem csak nálunk nem, egész környezetemben sem a meglehetősen vallásos Nógrádban. December, január a disznóölések ideje volt, az unokatestvéremékhez este bakuszok jöttek; a Luca napi népszokások közül csak a jövendőbeli iránti kíváncsiságból papírdarabkákra felírt, majd egyenként tűzbe dobott nevek szokására emlékszem; december 6. emelkedett még ki a várakozás időszakából.
Az adventi koszorú a rendszerváltozás környékén jött (újra) divatba. A mienk piros-zöld-arany színben pompázik, s nem változtatom évente a trendnek megfelelően. A karácsonyfánk is mindig arany (gyerekkoromban tarka volt), nem divatolunk. Évekkel ezelőtt - még a "nagyok" kicsik voltak - kézzel varrtam 24 zsákocskát: először csak arany színű tollal írtam rájuk a számokat, két éve pedig rájuk hímeztem. Mindegyikben van 3 kocka csoki, Nóra pici kora óta minden este leemeli a soron következőt, s kiosztja a csokit. A lényeg a szertartásosság: mennyi van még, hányat kell még aludni karácsonyig. A nappaliban a kisasztalon állítjuk fel a svájci karácsonyi vásárt: minden házban, fenyőben, vásári bódéban s a legvégén a templomban lapul valami apró meglepetés. A konyhaablakban és a gyerekszobában színes égősor jelzi: várunk, készülődünk.

Nem tartunk bűnbánatot (a lelkiismerettel való szembenézés nem ünnepfüggő), nem böjtölünk, nem a Messiás megszületésére várunk. Szakrális jellege a mi karácsonyunknak nincs. Mégis az év legfontosabb ünnepe ez: a csendé, a lelki békéé, az összetartozásé, a szereteté. Adventben a gyermeknek elolvassuk, ő maga elolvassa Jézus születésének történetét: az ember reményét és hitét a szépben, a jóban, az igazban.

Nóra már megírta a levelét a Jézuskának, a tegnapi bevásárlás során azonban módosított a kívánságokon - így lehet, hogy lesz új levél. Pedig ez nagyon gondosan készült, kétszer is átírta, hogy szép és hibátlan legyen (kitől tanulja a maximalizmust?).
A Jézuskának fontos az útmutatás: különben hol találná meg az ajándékokat ennyi boltban...

2008. november 29., szombat

Eco, Orwell és én

Valamit kerestem ma, ami napok óta foglalkoztat, amiről tudom, hogy valaki már megfogalmazta, valahol olvastam, mert amikor megéltem, belém hasított a „déjá vu”-érzés.

„Attól fogva, hogy fajunk az első, jelentéssel bíró hangokat hallatni kezdte, a törzseknek szükségük lett a vénekre. Lehet, hogy korábban nem kellettek, és félrelökték őket, ha már nem tudtak vadászni. A nyelv kialakulásával azonban a vének a faj memóriájává váltak: körülülték a barlangi tüzet, és elmesélték, hogy mi történt (vagy hogy állítólag mi: ez a mítoszok szerepe) a fiatalok születése előtt. Míg működni nem kezdett ez a társadalmi emlékezet, az ember tapasztalat nélkül jött a világra, és meghalt, még mielőtt szert tehetett volna rá. Ettől kezdve egy húszéves ifjú akárha ötezer esztendős lett volna máris. Mindaz, ami őelőtte történt, és amit annak idején a vének tanultak, a saját emlékezetének is részévé vált.

Ma a könyvek a mi véneink. Észre sem vesszük, de azáltal vagyunk gazdagabbak, mint az analfabéta (vagy aki nem az, de nem olvas), hogy ő csak a saját életét éli, mi viszont megszámlálhatatlanul sokat.”
(Umberto Eco: Gyufalevelek)

És ezt kerestem. Itt tartunk.

"- A te integrálásodnak három szakasza van - mondta O'Brien. - A tanulás, a megértés és az elfogadás. Itt az ideje, hogy a második szakaszba lépj."

"Egyszer majd úgy döntenek, hogy agyonlövik. Nem lehet előre megmondani, hogy mikor lesz, de néhány másodperccel előbb meg lehet sejteni. Mindig hátulról lőnek, miközben valamelyik folyosón halad az ember. Tíz másodperc elég. Ennyi idő alatt átalakíthatja az ember a benne lévő világot. S aztán hirtelen, anélkül hogy egyetlen szót kiejtene, anélkül hogy lépése elakadna, anélkül hogy egyetlen arcvonása megváltozna - hirtelen lehullhat az álarc, és bumm! - kirobbanhat a gyűlölet. A gyűlölet úgy fogja eltölteni, mint valami lángfolyam. S szinte ugyanabban a pillanatban, bumm! - jön majd a golyó, már túl későn vagy még túl korán. Darabokra fogják szaggatni az agyát, mielőtt még újra megtéríthetnék. Az eretnek gondolat büntetlen és megbánatlan marad, mindörökre hatáskörükön kívül. Lyukat fognak égetni a saját tökéletességükbe. Őket gyűlölve halni meg: ez a szabadság. Lehunyta a szemét. Nehezebb lesz, mint valamilyen értelmi szabályt elfogadni. Most önmegaláztatásról, öncsonkításról van szó. A szennyek szennyébe kell elmerülnie. S mi a legborzasztóbb, a legundorítóbb? Nagy Testvérre gondolt. Az óriási arc (mivel állandóan plakátokon látta, mindig úgy gondolt rá, mintha méteres nagyságú volna) sűrű fekete bajuszával és a nézőt örökké követő szemével szinte önakaratánál fogva merült fel a tudatában. Mit érez igazában Nagy Testvér iránt?

Nehéz csizmák dobogása hangzott fel a folyosón. Az acélajtó csattanva kinyílt. O'Brien lépett a cellába. Mögötte a viaszarcú tiszt és a fekete egyenruhás őrök.
- Kelj fel! - mondta O'Brien. - Gyere ide!
Winston szemközt állt vele. O'Brien erős kezével megmarkolta Winston vállát, s egészen közelről az arcába nézett.
- Be akartál csapni - mondta. - Ostobaság volt. Húzd ki magad! Nézz a szemembe! - Elhallgatott, s aztán szelídebben folytatta: - Gyógyulóban vagy. Értelmileg már alig van baj veled. Csak érzelmileg nem sikerült haladnod. Mondd meg nekem, Winston - s vigyázz, ne hazudj; tudod, hogy mindig rájövök a hazugságra -, mondd meg nekem: mit érzel igazában Nagy Testvér iránt?
- Gyűlölöm.
- Gyűlölöd. Jó. Akkor hát itt az ideje, hogy megtedd az utolsó lépést. Szeretned kell Nagy Testvért. Nem elég engedelmeskedned neki, szeretned kell. - Egy kis lökéssel az őrök felé lódította Winstont. - Százegyes szoba - mondta." (George Orwell: 1984)

2008. november 27., csütörtök

A szép és az igaz

Gyönyörű illusztrációk a Szent István Galériában, szépen kivitelezett, igényes könyvek – egy szolíd-szelíd művész. Igaz, jó, szép ér össze a kiállítást megnyitó művészettörténész szavaiban. Áradó, lélekig hatoló muzsika - zongorázik egy 16 éves lány. Ez az élete.

Míg hallgatom, Keats szállóigévé vált sorai járnak a fejemben.
"A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse
áhitsatok mást, nincs főbb bölcseség!"

Nem protokollrendezvény. Az érdeklődők vannak itt. (És az érdeklődők itt vannak.) Nem jár érte piros pont. A város az iskolában. Kicsit nagyobb teljesítmény, mint fordítva.

2008. november 24., hétfő

Az élet ritmusa

Kint fehér minden, de hallom, hogy olvad: mellettem a vízlefolyóban csorog a víz, +1,7 fok van. Mindenesetre a meleg őszi színek nem illenek már a blogomhoz. Romlik a szemem, hiába szerettem volna jégkék betűket, csak akkor tudom jól olvasni, ha nagy a kontraszt a háttér és a szöveg között.

Szeretem, hogy nálunk négy évszak van (már amikor...): ha beleuntunk az egyikbe, lehet várni a másikat. Szeretem, hogy az életnek megvan a maga sajátos ritmusa. Örülök, hogy falun nőttem fel, hogy a zsigereimben őrzöm a földet művelő, az időjárást figyelő, annak kiszolgáltatott paraszti élet jó néhány tapasztalatát. Gyerekkoromban szerettem a hosszú téli estéket, a kályhában pattogó tüzet, a plafonon tükröződő fénycsíkot, a nyugalmat, a ráérősséget. Szeretem az ünnepeket, mind közül legjobban a karácsonyt. Szeretem, ha havazik - még februárban is örülök neki, ha nem locspocs lesz belőle. Aztán elkezdem várni a tavaszt.

„ (…) forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.”

2008. november 23., vasárnap

Itt a tél


Itt az első hó. Szeretem, ha télen tél van: hó, tiszta idő, csípős hideg.

Azt mondja ma a gyermek:
- Olyan hamar elmennek az évek...
- Hogyhogy? - kérdezem.
- Hát, nemrég volt karácsony, s nem soká megint az lesz.

Bizony, a héten be kell szerezni az adventi zsákocskákba valót.

No comment

Előterjesztés
A Képviselő-testület 2008. november 27-ei rendkívüli ülésére
Tárgy: Elvi döntés az Arany János Általános Iskola, Esztergom székhelyének megváltoztatásáról


(…)

A Hell iskolaépületet az Önkormányzat 2008-ban (sic! - helyesen: 2007-ben) teljes mértékben felújította az általános iskola részére. A felújított épületbe ideiglenesen a Szent István Gimnázium, Esztergom (a továbbiakban: Gimnázium) intézmény került elhelyezésre. Jelenleg a Hell iskolaépületét és kollégiumát összekötő ún. nyaktag felújítása folyik. A felújítás során az ebédlő, a konyha , a színpad megújul, és újabb tantermek kialakítására kerül sor, így lehetőség nyílik arra, hogy az általános iskola 2009. szeptember 1-jétől a Gimnáziummal közös épületben kezdhesse meg a tanítást.

(…)

2008. november 22., szombat

Normális ország

Nyilatkozik az LB elnökjelöltje: "... a legfontosabb értékek közé sorolom a civil kurázsit, az igazság érdekében felemelt szót. Nagyra becsülöm a felelősségérzetet, a korrektséget, ezeknek szintén nincsenek politikai színei. Nem tűröm és viselem a sunyiságot, a képmutatást. Fontos azonban számomra az empátia."

Balázs Péter, volt EU-nagykövet: "Megengedhetetlen, hogy a mostani világgazdasági válságban fölerősödjék az ostoba szélsőségesek hangja. Szlovákia „újszülött” állam, még keresi az identitását. A velünk szembeni agressziójuknak részben függetlenségük túlféltése az oka, részben kisebbrendűségi érzésük az ezeréves magyar történelem miatt, amely őket is elnyomta. Az ő problémájuk, hogy nincs még igazán múltjuk. Minket viszont túlságosan meghatároz a múlt. Nem tudjuk letenni történelmi terheinket. A trianoni veszteséget sem dolgoztuk fel, az irredenta jelképek provokálják a „szomszédokat”. Elképesztő, hogy országgyűlési képviselőink Nagy-Magyarország-matricás autóval járnak. Ha rendbe akarjuk tenni a szlovák–magyar ügyet, először a saját portánkon kellene söpörnünk."

Abszurdisztán

"Ez a mi Hazánk, mi itt vagyunk itthon és mi itt itthon vagyunk. Visszavesszük a Hazánkat azoktól, akik túszul ejtették! "

("A fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem" és „lelkiségem" és „költőségem" meghatározójának" - idézem Radnótit egy bejegyzéssel korábban.)

Zuschlag János: "...erkölcsi hátrányok értek..."

"Mindenekelőtt szeretném leszögezni: úgy aláírom, mint a pinty. Pedig nem vagyok aláírós fajta, de vannak esetek, amikor az ember nem maradhat közömbös. Amikor a nemzet jövőjéről van szó. Illetve a múltjáról. Ha valaki nem tudná, a Szent István Szövetség kezdeményezéséről beszélek, amelyet a finnugor nyelvrokonság eltörlése tárgyában indított." (168 Óra, nov. 20. nyomtatott változat)

2008. november 19., szerda

Ceruzaforgácsok x.

Szürke, ködös, hideg délután. Fáradtság, hírek - derűre semmi ok. De mégis: a gyermek. "Dédelgizünk" (ez szerinte betegség ellen is jó): a hálóban a takaró alatt beszélgetünk, leckét ír, én újságot olvasnék, beleolvas, kérdez („mi az a magánvádló?”). Aztán sorban elfurulyázza, amit az utóbbi időben tanultak. A háta mögé teszi a kottát, nekem néznem kell - hát, nézem, de hiába.

A gyermek kiabál, hogy az apja felfortyan. Az apropó a társasjáték: saját szabályokat talál ki, a kiütött bábut szerinte vissza lehet hívni a játékba, az apja ragaszkodik az eredeti verzióhoz. A vége mindig az, hogy irány a kád.

* * *

Hétvégén megnéztük a Szépművészetiben a Reneszánsz a fáraók Egyiptomában c. kiállítást. A 2-3-4-4,5 ezer éves sztélék, szobrok, koporsók láttán az járt a fejemben, hogy hol voltunk mi, magyarok akkor, milyen tárgyi emlékeink vannak ebből az időből. Semmilyenek. Amikor tanítom, mindig elmondom, hogy a Halotti beszéd nemcsak a magyarság, hanem az egész finnugor nyelvcsalád első szövegemléke (sumír–pártus–hun–magyar–szabír "rokonság"-ról nem beszélek) - büszkék lehetünk rá. De rögtön utána megkérdezem azt is, mikor is írta Homérosz az eposzait - hogy tudjuk: mihez képest van nekünk a legrégibb nyelvemlékünk. S erről eszembe jut, hogy a neten micsoda nemzeti önelégültséggel, a másik nép lenézésével írta egyszer valaki: kérdezz meg egy tótot, mondjon legalább egy saját mesehőst... Mérték, viszonyítás...

* * *

Vasárnap este megnéztük-hallgattuk Bálint András Radnótiját.

Radnóti Naplója, 1942. május 17.
"Hogy is kezdjem… Szobám falán három „családi kép" van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és egy festmény másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik látogatóm, de az Aranyról is sokan megkérdezik: „a nagybátyád?" vagy „a rokonod?" Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Ezt így érzem és ezen a „belső valóságon" nem változtathatnak törvények. – Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is, de a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom. A fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem" és „lelkiségem" és „költőségem" meghatározójának. A zsidóságom „életproblémám", mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel, hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem" nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, – megölném magam, mert másként mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat."

* * *

Hírek: Dunaszerdahely, Nagycsécs, Pécs… Nő a frusztráció szintje.

2008. november 18., kedd

Irodalomóra

A műértelmezés normális esetben párbeszéd. Nem jön létre, vagy csak nagyon ritkán és nagyon nehezen jön létre valami párbeszédkezdemény... Az ember olykor elveszti a türelmét. Nem vagyok csudabogár - de olyan a légkör, mintha az lennék. A magas kultúrának gyakorlati haszna nincs. Van más, lehet, hogy fontosabb. De ezt csak az tudja, aki fogyasztja: igénye van rá. Hogy tananyag - sokadrangú kérdés. A jegy is az - csak a pillanatban fontos. Az iskolában az igény kialakítása, formálása a cél. Ezt a jelenlegi rendszer gátolja, mert úgy tesz, mintha az utóbbi időszakban nem csökkent volna töredékére a szépirodalmat olvasók aránya. Sokat beszélt, írt már erről Spiró György - kicsit sötét, gondoltam. Be kell látnom: nem az. (Hát még ha a lírára gondolok!) S a kivétel nem vigasztal.

Elképzelem, hogy a jövő magyaróráján használati utasítást, adópapírokat, fizetési meghagyást értelmeznek, írnak. Mert az hasznos. Ki a humán kultúrával az ablakon!

"Az, hogy két évtized alatt a tizedére csökkent a szépirodalmat olvasók aránya, mindenképpen gondot okoz. Nincs már olyan műveltséganyag, amelyre mint író vagy mint egyetemi oktató hivatkozhatnék, mert a diákok nem ismerik. Nemcsak Móricz Zsigmond-idézetet nem tudok mondani, mert hülyén néznek rám szegények, meg nemcsak Jókai-idézetet nem mondhatok az órán. Rejtő Jenő-idézetet sem lehet már mondani, mert azt sem ismerik. Nehéz a nyelve, túl igényes szöveg. Ami nem primitív, azt általában nem értik meg, tehát nem szívesen olvassák. Ha nincs mire hivatkozni egy műben vagy az órán, akkor az ember állandóan arra kényszerül, hogy mindent elmagyarázzon, hogy mindent elemi iskolás szinten kezeljen. Az ember időnként tanácstalanná válik, annyi plusz feladat hárul az irodalomra."

"A befogadás során a szöveg képekké, látomássá alakul, így rögzül előző nemzedékek valamennyi lényeges tapasztalata. Fontos, hogy a tapasztalatot mi, a befogadók, magunk alakítsuk át látomássá, mert ebben a mi szellemi erőfeszítésünk is benne van, ezáltal mások tapasztalata azonnal a sajátunkká válik, és ránk hasonlít akkor is, ha a szövegben rögzített eseményekhez hasonlóak sem történtek még velünk. A saját látomásra könnyű visszaemlékezni. Ha az életben hasonló helyzetbe kerülünk, mint egy-egy mesehős, az emlékezet aktivizálódik. Mesét mondok, de talán világos, hogy felnőtteknek szóló verset, drámát, elbeszélést is értek rajta. Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan reménytelen helyzetben, mint most mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen."

"… ezek a fiatalok már semmilyen kulturális örökséget nem vesznek át, így folytatniuk sincs mit. A kulturális hagyományok, tradíciók most szűnnek meg. Már az egyetemisták is funkcionális analfabéták: nem olvasnak, vagy ha mégis, akkor sem értik a szöveget, mert nincs meg hozzá a kulturális hátterük. Olyan világban szocializálódtak, ahol ezek a dolgok nem fontosak."

2008. november 14., péntek

Ma

Az előbb vettem meg közös karácsonyi ajándékunkat: 3 jegyet a Zeneakadémiára, Sebestyén Márta karácsonyi koncertjére. A gyermeknek biztosan nagyon fog tetszeni az épület is, a zene is: szeret színházba, hangversenyre járni.

* * *

Anyunak szürkehályog van a szemén, műteni kell. Időpont: január 17. Örül neki, hogy olyan soká, addig lesz ideje hozzászokni a gondolathoz. Fél a vérvételtől, az injekciótól. Pedig mi az három szüléshez képest...

* * *

A nyelvi előkészítő évfolyam megszüntetése 2009-től - nálunk és a Balassában kimenő rendszerben - jövő csütörtökön (vagy még azután?) lesz a képviselő-testület előtt. Azt hallom szülőktől, hogy ma a nyílt napon az igazgató már hatosztályos beiskolázásról beszélt (eddig 6+1 volt). Vagyis: megelőlegezi a döntést.
Este a szülői közösség összejövetelén - téma: a nyelvi előkészítő évfolyam megszüntetésével kapcsolatos álláspont kialakítása - elhangzott, hogy erről már van döntés. Akkor minek vannak ők ott?
Igen, van egy augusztusi határozat. Azt a döntés előkészítésének lehet tekinteni, döntést ugyanis szakértői vélemény, a véleményalkotásra feljogosítottak körének megkérdezése nélkül nem lehet hozni. A közoktatási törvényben szó van még holmi határidőkről is. A szakértői vélemény dátuma: november 9. Ma november 14. van. Döntés még nem lehet. Vagy?

2008. november 13., csütörtök

Reflexiók nélkül

Az őszi szünetben kezdtem olvasni a Föld, föld!... c. Márai-könyvet - azok közé tartozik, amelyeket többször kézbe kell venni. A vége felé járok, tegnap este értem ide:

"A kommunista taktika előírja, hogy azokat az embereket, akik nem kommunisták, de a rendszer szempontjából valamilyen munkaterületen használhatók, kompromittálni kell - tehát csábításokkal és ígéretekkel állást, szerepet, kitüntetést vagy más ilyen koncot kell dobni nekik, és aztán használni, amíg szükség van reájuk. Vagy meg kell félemlíteni őket, betörni az engedelmes, mukkanás nélkül szolgáló mamelukok táborába. (A Mameluk török szó, értelme: vásárolt szolga.) Ha nem állnak kötélnek, el kell süllyeszteni az ilyen embereket a társadalmi megsemmisülés, az egzisztenciális elsorvadás kazamatáiban. Vagy kényszeríteni kell őket, hogy önkéntes száműzetésbe menjenek. És az egyént, akit nem sikerül megvenni, megfélemlíteni vagy száműzetésbe kényszeríteni, fizikailag kell megsemmisíteni. A kommunista kézikönyben ez a gyakorlati, használati utasítás."

Itt megálltam.

2008. november 12., szerda

Az élet apró örömei

A gyermek házi feladatként szavakat gyűjt, "ba-" szótaggal kell kezdődniük. Többek között ilyeneket mond: barokk, batár...
***
Késő délután apa ül a fotelben, újságot olvas. A gyermek kitartóan követeli, hogy menjen játszani vele.
- Apa, nem gondolod, hogy velem is kellene foglakozni, nemcsak itt növeszteni a feneked?
***
Most következik a félórás olvasás: Perszeusz történetét olvassa hangosan (egész jól mennek a görög nevek is) - ő választotta, persze már többször hallotta.
- Mi az, hogy mámoros? Apa, te szoktál mámoros lenni?

Tavaly Bécsben vettünk egy nagy méretű őszi fotót a legismertebb Hundertwasser-házról. Most bekereteztettük s felakasztottuk a konyhában (nálunk egyébként is van valami szobaszerű ebben a helyiségben is) - jó látni. Új paszpartut kaptak az akvarellek - penészzöldet -, egész más a hatásuk, mint a piszkosfehér, drapp vagy szürke közegben; más a zöld napsütésben, más ilyen borongós napon, mint a mai. Most gyertyát gyújtok, mécsest; gyümölcsteát főzök... Az élet apró örömei.


Már második éve próbálok karácsony tájékára az Operába a Diótörőre jegyet venni. Pár napja még volt néhány: pár száz forintért olyan helyre, ahonnan a színpadot nem látni (minek árulnak egyáltalán ilyet balettre?), 6500 Ft-ért olyan, ahonnan a színpad egy része nem látszódik. Lemondtam róla, majdnem 20 ezer forintot hármunknak ez nem ér meg. Helyette Nóra elolvasta Varró Dániel Diótörőjét. Nagyon jó, s szép a könyv kiállítása is, illusztrátor: Odegnál Róbert.

„És míg a bejglik belsejében
dió barnállik, s persze kéken
csillan a mák,

előkerülnek sorra bátor
ólomvitézek s porcelánból
készült babák.

Minden szép és új. Mind drága, fényes!
De ott árválkodik a kényes,
előkelő

babák között egy régi bábu,
egy nagyfejű, kopott kabátú
diótörő.”

2008. november 11., kedd

Valódi és fiktív hétköznapi párbeszédek

Itthon

- Apa, csinos vagyok?
- Igen.
- Anya, apa azt mondta, hogy csinos vagyok, de idézőjelben értette.
- Deeehogy is.
(kis szünet után)
- Anya, szeretsz?
- Igen, szeretlek.
- Most te is idézőjelben mondod!
- Dehogy idézőjelben... Kislányom, reggel van...

Buszon

- Mindjárt november közepe, és még milyen szép idő van.
- Azt mondják, fehér karácsonyunk lesz.
- Á, nem lesz hó, olvad a jég az Északi-sarkon.
- Attól még nálunk lehet.
- Mondom, hogy olvad a jég...
(témaváltás)
- Megszorítások lesznek...
- Amerikának köszönhetjük. Amerika tönkretesz bennünket. Ki nem állhatom őket. Nekünk mindig tartozni kell valakihez, vagy az oroszokhoz, vagy Amerikához. Az oroszokat sem szerettem. A vezetőink szeretik az amerikaiakat, a miniszterek...

A neten

- Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a Gyurcsány-kormány - a saját bűneit elleplező - népnyomorító megszorításait elsősorban a vidék (többségében jobboldali) Magyarországára akarja ráterhelni.
- Megjegyzem: a "népnyomorító megszorítás" nem a polgár szóhasználatára jellemző. Az értelmiségi kerüli a sztereotípiákat...
- Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a „népnyomorító” kifejezés verte ki többeknél a biztosítékot. ...a helyzet súlyossága időnként indokolttá teszi ilyen nem mindennapi kifejezések használatát...
- Google: A(z) "népnyomorító" kifejezés 1-10. találata az összes, kb. 1 830 találatból. (0,03 másodperc)

2008. november 10., hétfő

A túloldalon és otthon

Eltelt egy hét az őszi szünet óta, s már olyan, mintha nem is lett volna - gondoskodnak róla, hogy az ember adrenalinszintje folyamatosan magas legyen. Hát, ne hagyjuk.

A múlt hétvégén voltunk otthon, átmentünk a gyaloghídon Bussára. Kb. két kilométeres séta a réten át- ahol gyerek- és kamaszkoromban gyűjtöttem a szénát, a sarjút, megtanultam azt a szót, hogy "kaszinka" (no, hányan ismeritek?), visszafelé már sütött a nap, egy szál pólóban sem fáztam. Látótávolságban Bagó (így ejtik palócosan, hivatalosan: Bagoly) tehenészete - rendszerváltás előtt agnonómus volt a tsz-ben, ma polgármester és nagygazda, olasz vevői vannak. A szememmel megkeresem azt a bokros részt, ahol hetedikes korunkban őrsi gyűlésen kalyibát építettünk magunknak. Bussa csúnya: össze-vissza házak, lapostető, ormótlan, beton, hatalmas polgármesteri hivatal. Az Ipoly partján közvetlenül az egykori laktanya, benne most - úgy tűnik - lakások. Anyu mondja, hogy ő ötévesen, 1938-ban járt itt, nagyapám itt volt katona. A templom az egyetlen szép épület - a sziluettje látszik az én falumból is. Éppen most ér véget a mise, szlovákul énekelnek, a kijövőktől magyar és szlovák szót vegyesen hallani, bent a miserend magyarul van kiírva. A temetőben a sírkeresztek - már amit az útról lehet látni - többségének felirata magyar, az egyik ház mellett elhaladva igazi, magyar pörkölt illata csapja meg az orrunkat. Betérünk a kocsmába - siralmas kívül, belül - egy vendég gépezik, a kocsmárosnő vele magyarul, az összes pénzét elkölteni akaró cigány kisgyerekkel szlovákul tárgyal. Nem, forintot nem fogad el, van már neki vagy 80 ezer, mutatja - majd elmegy Pestre bevásárolni, mondja hamisítatlan palóc tájszólásban -, amikor átadták a hidat, többen át-átjöttek egy sörre, borovičkára. A faluban egyébként 5 kocsma van, s milyen érdekes: egy Isten háta mögötti településen a Hoegaarden és a barna Leffe között választhatunk (az utóbbi mellett döntünk), más nincs, de ez csapolt.

Bussa felé tartva végigmegyünk a falun, többekre ráköszönök, van, aki szerint semmit sem változtam, van, akinek pillanatok kellenek, amíg leesik, ki vagyok. Visszafelé más úton jövünk, látni akarom kamaszkorom helyszíneit, találkozunk is a G. lányok édesanyjával: ugyanolyan kedves, jókedvű, mint 30 éve, csak az arca ráncosabb; a portája körül most is minden rendben, öt unokája van, ő már elmúlt 80 - a vitalitásán nem látszik. Tőle tudom meg, hogy aznap lesz nagyanyámék szomszédjának, PS. Ki tudja helyes sorrendbe rakni: garád, kazal, petrence, boglya? H. Laci bácsinak a temetése - 96 éves volt, a falu legidősebb embere.

A temetőben apu sírjánál hatalmas a tuja - a falu határából is látszik. Meggyújtjuk a mécseseket, arrébb lépünk nagyanyámékhoz, aztán az ő nászuk, nászasszonyuk sírjához. Átnézünk a dombról Mulyadra, Bussára, gyönyörködünk a látványban, összefutunk még egy-két ismerőssel, majd lassan elindulunk.
(PS. Ki tudja sorrendbe rakni: garád, kazal, petrence, boglya?)

2008. november 9., vasárnap

Nyilvánosság

Az "1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról" legutóbbi, júliusi módosítása óta az 55. §-nak van egy új pontja:

"(4) Az intézményvezetői megbízásra benyújtott pályázat, a pályázattal kapcsolatosan - e törvény alapján véleményezésre jogosultak által - kialakított vélemény és a vélemény kialakításával kapcsolatos szavazás eredménye közérdekből nyilvános adat, amelyet a közoktatási intézmény honlapján, annak hiányában a helyben szokásos módon nyilvánosságra kell hozni." (Kiemelés tőlem.)

Jó. Nagyon jó.

Csak gondolkozom...

A közoktatási törvény 102. § 9) pontja szerint

"A fenntartó tanítási évben (szorgalmi időben), továbbá - a július-augusztus hónapok kivételével - nevelési évben a) iskolát nem indíthat, továbbá iskolát, kollégiumot, óvodát nem szervezhet át, nem szüntethet meg, fenntartói jogát nem adhatja át..."

Minden alapító okiratot érintő változás - a székhely és/vagy a telephely változása az - átszervezés.

(10) " (...) Az átszervezés tilalmára vonatkozó rendelkezést nem kell alkalmazni, ha a székhely, telephely megváltoztatására azért kerül sor tanítási évben (szorgalmi időben), nevelési évben, mert a már meglévő épületet, helyiséget, területet megfelelő időben nem lehetett birtokba venni..."

Az Aranyra ez érvényes lehet, de az Istvánra nem.

"... vagy a nevelési-oktatási intézmény által használt épület, helyiség, terület váratlanul alkalmatlanná vált a rendeltetésszerű használatra."

Ez egyik iskolára sem igaz.

"Nem állami, nem helyi önkormányzati intézményfenntartó részére a jegyző, főjegyző engedélyezheti a székhely, telephely változását tanítási évben (szorgalmi időben), nevelési évben más, előre nem látható okból is."

Mindkét intézmény önkormányzati, de számunkra az ok előre nem látható volt. A székhelyünk nyilván nem változik, de a telephelyünk - legalább részben, nagyobb részben - igen. Amikor a 2006-07-es tanévben a Kis-Duna parti épületben a büfén túli részt át kellett adnunk az Erzsébetnek, és a Pázmány Péter utcában kaptunk három termet, szakértői véleményt kellett beszerezni a fenntartónak. Most sem lehet ez másképp - szerintem. És akkor mi van?

2008. november 8., szombat

J' accuse

"Egyik szülő a Szent István gimnázium jövőjéről kérdezte a polgármester, aki elmondta, hogy az iskola számára eleve ideiglenes helyként volt kijelölve a kertvárosi volt Hell középiskola épülete, amelyet felújítottak hogy fogadni tudja a diákokat és most folytatódik a felújítás. Lesz ebédlő és közösségi terem, új tantermeket alakítanak ki és ide kerül az Arany János Általános iskola, amelynek eredetileg is ez volt új helyként kijelölve. A gimnázium egyes osztályainak elhelyezésére a szomszédos Oktáv Továbbképzőben bérelnek majd termeket, ahol kényelmes és jó körülmények között tanulhatnak a fiatalok. A Szent István gimnázium végleges helye a legutóbbi testületi ülésen elfogadott döntés alapján a belvárosban lévő volt Granvísus épületének Sissay közi részében lévő ingatlanrész lesz, amelynek afelújításáig járnak csak a gimnazisták a kertvárosi épületbe." (Betűhív tudósítás a tegnapelőtti közmeghallgatásról)

Minden érintett tudja, hogy a volt Hell ideiglenes helyünk. Tavaly miért nem az Arany költözött a felújított épületszárnyba, s mi miért nem egyenesen az Oktávtól bérelt helyekre? S ha nem így történt, most miért nem tud várni az Arany, amíg a mi végleges helyünk elkészül? Mert változtak a lehetőségek.

Az idén tavasszal merült fel először lehetséges alternatívaként a Granvisus. A magántulajdonban lévő épületrészek kisajátításáról született egy önkormányzati határozat 2006 decemberében, egy másik 2007 februárjában. Állítólag a kisajátítással kapcsolatos per(eke)t a város elvesztette. De 2007. november 5-én az országgyűlés elfogadta a 2007. évi CXXIII. törvényt, amelynek 2. § d) pontja alapján a város megszerezhetőnek tartja a Granvisust:

"2.§ Ingatlant kisajátítani a 3. § szerinti feltételek fennállása esetén az alábbi közérdekű célokra lehet: d) kötelező állami, illetve kötelező önkormányzati feladathoz kapcsolódó oktatási, egészségügyi, szociális, valamint kommunális hulladékkezelő létesítmény elhelyezése..."

A középfokú oktatás nem kötelező önkormányzati feladat. Bár ebben az esetben igen: hiszen a város visszavette a gimnáziumot a megyétől.

A 3. § (1) azt mondja ki - többek között -, hogy a kisajátításnak akkor van helye, ha
"c) a közérdekű cél megvalósítására kizárólag az adott ingatlanon kerülhet sor, illetve ha a közérdekű cél megvalósítására több ingatlan alkalmas, annak más ingatlanon való megvalósítása a tulajdon nagyobb sérelmével járna..."

Nem vagyok jogász. Mindenesetre nekem nem tűnik ez a kisajátítás olyan egyszerű ügynek, mint az önkormányzati határozat alapján gondolná az ember: az október 16-ai előterjesztés szerint fél év. Csak a felújításig járunk a "kertvárosi épületbe" (melyikbe is?) - persze, de előbb meg kell szerezni. Illetve, dehogy persze. Az a sanda gyanúm, hogy mire kisajátítják (ha tudják), felújítják, addigra nem lesz kinek odaköltözni. Netán ez a cél?

Az állam és az önkormányzat 2004-ben megállapodott az egyházi ingatlanok átadásáról, a kárpótlás összegéről. 2005 novemberéig, decemberéig nem volt okunk gyanakodni. Azóta a mi helyzetünk megoldásával kapcsolatban volt már csend, semmibe nem kerülő ígéretek, aztán kikényszerített ötletek, majd 250 milliós felújítás, végleges helynek kijelölve a Dobó – ráépítéssel, idén tavasszal felajánlották a volt Balassát, volt kérdőív, most van újra határozat a Granvisusról, de megrendelték a Dobóval kapcsolatos terveket (érdekes: az idén már fele annyiba sem kerül, mint 2007-ben), ígérték, hogy a végleges helyre költözésig a volt Hellben maradunk, most „egyes osztályaink”-nak az OKTÁV-ban bérelnek helyet.

(Az Aranynak 16 osztálya van, nekünk 13 – a 13 osztálytermen kívül van 4 szaktermünk és a könyvtár, a „nyaktagban” készül 5 – ki lehet számolni, hány terem jut nekünk: talán helyesebb lenne azt mondani: egyes osztályaink ott maradnak. Az Aranynak egyébként honlapja tanúsága szerint tavaly 223 tanulója volt, nem valószínű, hogy ez a szám jelentősen változott volna – vagyis majdnem kétszer annyian vagyunk.)

A teljes iskolavezetés lecserélése óta, az önkormányzat által támogatott igazgató működése idején megszűnt az iskolában a felnőttoktatás, most éppen a nyelvi előkészítő osztályok megszüntetése van napirenden, négy kolléga nem kapott szakköri órakeretet. Mindez sajátos ellentmondásban áll azzal, hogy a kinevezett igazgató a Hídlap július 5-ei számában ezt nyilatkozta: „A színvonal megtartása és emelése a cél. Szeretnénk ezt a kiemelkedő intézményt újra régi rangjára emelni, kis létszámú osztályokban nevelni a gyerekeket. Ezzel el lehet érni, hogy minőségi gimnáziummá váljon, ami a Dobónak nem riválisa, inkább partnere lehet.”

A most kialakult helyzetről az iskolavezetésnek nincs mondandója, információja. Pedig állítólag egy csónakban evezünk. De vannak bűnbakok – diákok, akik miatt nem jelentkeznek ide; tanárok, akik kérdeznek, látott-hallott-olvasott dolgokból következtetéseket vonnak le. A bűnös az, aki két lépéssel előbbre lát.

Fél évtized alatt tönkre lehet tenni egy jó nevű iskolát.

(S mi lesz a Granvisusban?)

2008. november 7., péntek

Közmeghallgatás

Olvasom a Polgári Esztergomért Egyesület elnökének, Kovács Gábornak a tegnapi közmeghallgatásra e-mailban elküldött javaslatait. Felelősségről tanúskodnak. Örülök, hogy a szervezet kiállt. De megjegyzem: a "népnyomorító megszorítás" nem a polgár szóhasználatára jellemző. Az értelmiségi kerüli a sztereotípiákat - az a politikusok (nagy részének) jellemzője. Lesz "nemzetietlen" vagy "hazaáruló" is? Kár.

2008. november 2., vasárnap

Halottak napja

„Milyen gyorsan eltűnik minden! A testeket elnyeli a világűr, emléküket az idők méhe…” (Marcus Aurelius)

Gyerekkoromban a szokatlan időben megszólaló harang jelentette: halott van a faluban, nagyszüleim a csendítésből azt is megállapították, hogy férfi vagy nő - én nem hallottam a különbséget. A harangozás sűrűsége a halott anyagi helyzetéről árulkodott - volt, hogy áhította az ember: legyen már vége, legyen már csend. A temetéseken a résztvevők árgus szemekkel figyelték a családtagokat: sírnak-e, gyászolnak-e. S a résztvevők nem csak a rokonok voltak, ott volt az összes öregasszony - a falu szája kegyetlen. Legalább is gyerekkoromban még így volt. (Kurátor Zsófi közege - Németh László: Gyász - ismerős nekem.) A szertartás legszívszaggatóbb pillanata az volt, amikor a koporsót leengedték a sírba, zuhogtak lefelé a göröngyök, s a kántor meg a remegős hangú öregasszonyok rákezdtek a „közelebb, közelebb hozzád Istenem kezdetű” énekre. Gyerekként sokszor voltam temetésen nagyanyámmal, akkoriban nem akarták megkímélni a gyerekeket a halállal való szembesüléstől. Manapság meg mintha ez valami illetlenség volna… Tavaly, 8 évesen mi magunkkal vittük Nórát egy nagynéni temetésére, megbeszéltük, hogy mi fog következni. Én amondó vagyok: egy gyereket nem megvédeni kell bizonyos dolgoktól, hanem felkészíteni rá.

Az első haláleset, amit konkrét személyhez kötve fel tudok idézni, egy baleset volt. Laci özvegy édesanyjával élt, talán még ipari tanuló volt, de az is lehet, hogy már dolgozott. A nyári konyhájukban szétszerelt, pontosabban szét akart szerelni valami második világháborús szerkentyűt, ami felrobbant a kezében. Utólag kiderült, a vonaton hazafelé mutogatta a lányoknak, akik nem tudták, mi az.

Felsős lehettem, amikor G. Pali bácsi meghalt - szintén baleset: a villanyoszlopon áramütés érte. Jó kedélyű ember volt, sokszor megfordult nálunk is. A temetésen az egyik lánya (velem egyidős) szívtépően, hisztérikusan zokogott, nem lehetett lecsillapítani. (Gimnazista korunkban aztán a húgomnak és nekem a két G. lány volt a legjobb barátnőnk. Nyaranta irdatlan mennyiségű zsíros kenyeret ettünk náluk paradicsommal, paprikával. Évtizedek óta nem láttam őket.)

A családból először apai nagyanyámtól búcsúztunk el. Náni néninek hívta mindenki. Összeesett a táskaüzem udvarán, kórházba vitték, néhány napot benn volt, aztán otthon még egy hetet élt. 72 éves volt. Nyolcadikos voltam, nekem nem mondták meg, hogy mi baja. Utolsó mondata hozzám, rólam valahogy így hangzott: 'Hagyjátok, fain lyány, annyit kell neki tanulni' - nem tudom, ki panaszkodott rám, kivel szemben védett meg. Úgy emlékszem, a faluban akkor még nem volt hullaház (szörnyű a szó: kegyetlenül azt érzékelteti, hogy már nem ember - de halottas háznak azt hívták, ahol vagyis amelyik családban a halott volt). De lehet, hogy csak nem volt kötelező kivinni a halottat. Mama az "első ház"-ban volt fölravatalozva. A temetés előtt (két éjszaka biztosan) öregasszonyok virrasztottak fölötte. A temetés napján kihozták a nyitott koporsót a verandára. Megkérdezték tőlem, hogy megnézem-e mamát. Megnéztem: viaszosan sápadt arc, megnyúlt áll, fekete kendővel bekötve a feje, a mellén összekulcsolva a keze. Aztán sokáig féltem: ha bementem a szobába, benéztem a bútorok alá... Én nagyon kötődtem hozzá.

Apai nagyapám az érettségi utáni nyáron ment el, 80 évesen. Kiskorom óta többször volt a halálán. Amikor még náluk laktunk, nem egyszer ébredtem arra, hogy ég a villany, nagyapa fuldoklik, hörög, sípol, valaki mentőért, orvosért szalad telefonálni. Szív- és tüdőasztmája volt. Amikor Vámos doktor eltiltotta a cigarettától (maga sodorta), egyik napról a másikra abba tudta hagyni. Mama halála után nálunk lakott: kapirgált a kertben, szeretett a hársfa alatt üldögélni, keveset beszélt, évről évre gyengébb lett. Magányosnak érezhette magát mama halála, több mint 50 évi házasság után: kiszakadt a megszokott környezetéből, alkalmazkodnia kellett egy másfajta életvitelhez, a menyéhez. Néha meglátogatta Pista bácsi, az egyik testvére. Mikor meghalt, én voltam otthon a kisebbik húgommal. Tévét néztünk, s mikor kimentem hozzá, észrevettem, hogy nem lélegzik. A húgom ment a postára anyunak telefonálni a munkahelyére, ő volt elérhető. Aztán hazaért apu is, intézkedett. "Komámasszony" (nagyanyám hívta így apu keresztanyját, s tőle hallva mi gyerekek is) jött mosdatni, öltöztetni, kendővel felkötötte az állát - segítettem neki, nem volt bennem semmi félelem. Aztán hozták a koporsót, és kivitték a hullaházba. Pár nappal a temetés után kezdődött nekem az egyetem.

Apu korán vett búcsút tőlünk: 63 éves korában. A betegsége úgy kezdődött (ill. dehogy így, de észlelt lassulását korának tulajdonítottuk), hogy egyik reggel képtelen volt fölkelni. A körzeti orvos kórházba utalta kivizsgálásra. Amikor a kezelőorvosával beszéltem, és megmondta, hogy gyógyíthatatlan, elmondta, hogy mit jelent, milyen lefolyása lehet a Parkinson-kórnak, végigbőgtem az utat hazáig. Akkor értettem meg, mit jelent az: gyógyíthatatlan. Aztán amennyire lehetett, talpra állították, még dolgozni is visszament. De reggelente már anyu gombolta be az ingét, ő kötötte be a cipőfűzőjét. A tanácsházán dolgozott a szomszéd faluban, ugyanazzal a busszal ment és jött, mint anyu. Szépen, lassan kitöltötte az idejét nyugdíjig. A betegség diagnosztizálásától szűk hat évet élt. Az utolsó bő félévben anyu végig mellette volt, már etetni kellett, a nyelés is nehezen ment. Kórházban halt meg húsvétvasárnapra virradóra - anyu ment látogatni, s üres volt az ágya. Vonalas telefon a faluban csak a hivatalos helyeken volt, vasárnap nem tudták értesíteni. Tüdőgyulladás volt a közvetlen ok. Halála előtt egy héttel láttam utoljára életben. Ennek 20 éve, de ma is hiányzik. Egyetlen unokáját sem érhette meg.

Nem él rég az anyai nagyanyám, a dédnagyanyám sem (anyai nagyapámra nem is emlékszem). Meghalt anyósom és apósom is. Anyósomat nem sokáig ismerhettem, élete utolsó hónapjaiban megbékélt azzal, hogy a fia engem választott. Apikánál szelídebb embert pedig nemigen ismertem.
Az elmúlt három évben meghalt az apai nagybátyám, rá két évre a felesége - velük a gyerekkorom egy szelete. Sokáig ők jelentették számomra Budapestet: a Nádor utcát, vasárnap nagyanyámmal a Szent István Bazilikát, a körutat, a Margitszigetet, később a Halászbástyát, a Tóth Árpád sétányt... Őket vártam nyaranta Szakalba... Ők még találkoztak Nórával.

Sokszor eszembe jut két tanítványom még pályakezdő koromból: K. Ildi és G. Henrietta. Oroszt tanítottam nekik, kézírásukat most is fel tudom idézni. Ildi volt a "szőke ciklon", jól kézilabdázott, orosz-testnevelés szakon végzett Egerben. Fiatal házasként férjével együtt autóbalesetben halt meg. G. - mindenki a vezetéknevén szólította - nagyon impulzív nőszemély volt, jellegzetes rekedtes hangjára jól emlékszem, orosz-német szakos lett. A 2. gyerekét várta, elvérzett, mire a kórházba értek vele. Mindkettejük halálhíre sokkoló volt.
Nem élnek már a magyartanáraim, az általános iskolai igazgatóm, sem Mofe, aki matematikát és életet tanított nekem gimnáziumban, sem Bandi bácsi, aki mosolyogva tudott „meleg barna kettes”-t adni…

És a barátok... Laci, Béla, Péter, Pista - négy, a negyvenes éveiben eltávozott férfi. Kedvesek, segítőkészek, megbízhatóak... Esztergomi életünkben Pistáékkal volt a legszorosabb a kapcsolatunk. Nórát nem lehetett róla levakarni, ma is gyakran emlegeti, olykor kérdezget róla. Nagyon tudott bánni a gyerekekkel, igazi társasági ember volt. Csak önmaga fantomjaival nem tudott megbirkózni.

Ők az én halottaim. Rájuk emlékezem. S bár a túlvilágban nem hiszek, testük elkeveredett már a földdel végérvényesen, de az emlékezetem, sőt lényem - hogy az vagyok, aki - még őrzi őket. Az idők méhébe majd egy-két nemzedék után kerülnek. "Hol volt, hol nem volt a világon egyszer."

Nagyanyám előkertjében mindig volt krizantém, őszirózsa. Október vége felé körbekarózta az ágyást, éjszakára pokrócot terített rá, így védte a temetőbe szánt virágokat a korai fagyoktól. Otthon a temető a templom körüli dombon van. Gyerekkoromban megvártuk, míg besötétedik, akkor indultunk: tiszta időben legalább három falu gyertyafényes sírkertjei látszódnak. Mikor nagyapám már nem tudott kimenni, egész este égette a gyertyát az ablakban: így emlékezett a halottaira.


Esztergomban két temetőbe látogatunk el, s hacsak tehetjük, ilyenkor haza is megyünk. Anyu virágai a szécsényi piacról származnak, mi koszorút viszünk. De mindig nappal vagyunk a síroknál - korán sötétedik, s az otthon és itthon közötti távolság a legrövidebb úton is 120 km.

2008. november 1., szombat

November

“(… )
Уж небо осенью дышало,
Уж реже солнышко блистало,
Короче становился день,
Лесов таинственная сень
С печальным шумом обнажалась,
Ложился на поля туман,
Гусей крикливых караван
Тянулся к югу: приближалась
Довольно скучная пора;
Стоял ноябрь уж у двора…”

(А.С. Пушкин: Евгений Онегин, гл. 4.)


"(...)
Ősz leng a szellő hűvösében,
Ritkábban van részünk a fényben,
Kurtul a nap, zordul az ég,
A titkos erdő-sűrüség
Vetkőzik már búsan zizegve,
Hervadt mezőkre köd borul,
Kiáltó vadlúd-raj vonul
Délibáb vidékre, más vizekre,
Nehéz évszak jön, unalom,
November áll az udvaron."

PS. Mafiának irodalom OKTV előtt:
Hány sor hiányzik a versszakból?
Ki írt még ebben a strófában?

Hogy van ez?

„A Szent István Gimnáziumot és a volt Hell kollégiumot összekötő épületben egyébként öt tanterem kap helyet, mely­ből (sic!) a legnagyobb számítástechnika-te­rem és egyben könyvtár lesz, a négy ki­sebb tanterem mellett. (...) A decembe­ri elkészülést követően, ahogy megkapja az önkormányzat a használatbavételi en­gedélyt, már birtokba is veheti az épüle­tet a kertvárosi Arany János iskola” – nyilatkozik a Hídlapban a beruházó.

Mi - diákok és tanárok - azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a felújított épületrészben mi kapunk 5 termet. Az igazgató ki is kérte az érintettek véleményét: mi legyen ott. Nyelvi teremről, klubszobáról, fitneszteremről volt szó, arról, hogy esetleg a könyvtár is átköltözik...

Ki téved akkor? Vagy kinek rosszak az információi? Vagy ki tájékoztat félre kit? Vagy miért változott a koncepció?

Őszi szünet

Az Őrségben, pontosabban a Vendvidéken töltöttünk négy napot. Kétvölgy a szlovén határon fekszik, szórvány település: kilométeres távolságra, kanyargós erdei út mentén fekszenek a házak. A falunak kb. 150 lakosa van, gondozott erdők, szántók, rétek mindenfelé. Egyik nap elmentünk a hármas határhoz. Felsőszölnökről visz oda egy turista út. Az erdő gyönyörű, a barna-vörös-sárga tölgyek, bükkök és gyertyánok között komor, sötétzöld fenyők és néha világítóan sárga nyírfák. Lábunk alatt csörög, ropog az avar. Traktorok mély nyoma a sárban, pedig ki tudja, mikor esett utoljára. Kivágott, feldarabolt, szépen glédába rakott fák az út mentén. Fönt emlékmű, oda- és visszaútban ismeretlenekkel találkozva természetes a köszönés. Hol süt a nap, hol beborul, feltámad a szél, felkapja az útról és továbbsodorja a leveleket, a levegőben pilinckáznak lefelé a bükkfáról a "repülők". Visszafelé a gyermek énekel, többek között ezt a dalt is:


Ősz szele zümmög,
aluszik a nyár már.
Aluhatnál falevél,
ha leszállnál.


Aluhatsz falevél,
betakar a tél.
Reggel a kacagás
az egekig ér.


Teljes az őszi hangulat.





Szentgotthárdról átvonatoztunk Grazba, az út másfél óra, oda-vissza 13 euró (Szombathely-Graz viszonylatban ennyi, akkor is, ha Szentgotthárdon száll fel az ember). A város szép, hangulatos, a folyóparton 2003-ban (ekkor Graz Európa kulturális fővárosa volt) felépült Kunsthalle – maradjunk ebben a szóban – modern. Bizonyos szögből olyan, mintha a csillagos égből formált, de a biológiakönyvekből ismerős gyomorsémát látnánk – épületben. Abba a kategóriába tartozik, amit a 21. századi technika tud, de minek…

A vonat sok kisebb-nagyobb településen halad keresztül, s azt látom, amit Ausztriában mindig: rendezettséget. (Eszembe jut, mit látni itthon a vonatablakból: a pálya mellett irdatlan mennyiségű szemetet, a házak hátsó udvarán bódét bódé hátán.) Emberi léptékűek a házak, semmi hivalkodás – sem színben, sem formában, sem díszítésben. A háztetőkön sok helyen napkollektor. A vasúti megállók mentén hihetetlen mennyiségű autó parkol – este, visszafelé jövet a vonat tele utassal, s az ingázó osztrákok leszállva átülnek a kocsiba. A vonat patyolattiszta, az állomás is, a három kalauz, akikkel találkozunk, kedvesek: az egyik mosolyogva a gyermek kezébe ad egy eurórégiós kitölthető vonatjegyet.
Csak a jólét teszi?

Kétszer is Szentgotthárdon ebédelünk. A vendégkör jellemzően osztrák, sok a nyugdíjas. Az A menü 5 euró, a B 5,40. A pincérek - kortól függetlenül - magától értetődő természetességgel beszélnek németül, a számlán a végösszeg forintban és euróban is fel van tüntetve.

Kétvölgyön egy gazda azt meséli, átjár tankolni Szlovéniába, a traktorba is onnan hozza a gázolajat, sőt: a fűtőolajat. A szlovénok meg mást vásárolnak itt. Rokonok vannak itt is, ott is (a Vendvidéket is Trianon osztotta ketté). Bolond rendszer volt, amikor minden bokorban katona ült, s ráfogta a puskát az emberre, ha csak arra nézett... Erdőgazdálkodás, földművelés a megélhetés alapja, minden gépe is megvan ehhez. A mi házigazdáink lovakat tartanak (a férfi 16 év után 3 éve szakított a tanítással) - lovasturizmus, vendéglátás egy másik lehetőség a boldogulásra.
Este hatkor már koromsötét van, utcai lámpák nagy távolságra egymástól, csend, mélységes csend, mint gyerekkorom falujában.
"De télen, télen a világ megáll,
És végtelen nagy esték csöndje vár..."

S egy ház – egy építész építette magának -, ahol szívesen élnék. Harmóniát sugároz, új, de illeszkedik a régibe, a természeti környezetbe.